János Neve Napja... / Emlékeim

Éjszaka álmomban eljött hozzám, így újra megölelhettem gyermekkorom egyik legkedvesebb emberét (aki sajnos már odafönn karácsonyozik a - szintén eltávozott - övéivel)... János neve napjának alkalmából őszinte szeretettel gondolok Egyed Jánosra (1948-2008) (IS), anyai nagybátyámra, Jancsi Keresztapámra és gyermekkorom vele töltött miden egyes boldog percére...

Ismét egy - sajnos ugyancsak elhunyt - kosárlabda edző, Jim Valvano (Jimmy V) szavai gyakran jutnak az eszembe:
"Akkor teljes az életed, ha minden egyes nap nevetsz, használod az eszed - tehát gondolkodsz -, ugyanakkor mindegy az örömtől vagy bánattól, de könnyezel is. Mindezen felül az álmaid és emlékeid is hozzád, a mindennapjaidhoz kell, hogy tartozzanak..." 

Nem feledkezhetek meg ugyancsak szép emlékű, mindig vidám apai nagybátyámról, Szabó Jánosról (1935 - 2012) sem, valamint apai nagyapámról, akit szintén Szabó Jánosnak (1900-1978) hívtak.

A fotó első fényképezőgépemmel, egy ETÜD géppel készült Pórszombaton.

Kutas Kálmán: HALÁL

Nem akkor halsz meg, ha végsőt lehel 
ajkad s elszárnyal lelked hangtalan;
ha, kit szerettél, sírva zengi el
búját s magába roskad társtalan;

nem akkor halsz, ha gyászkar énekel,
kihűlt szívedre omlik már a hant,
s nem száll többé eszméd az égre fel
és fényes elméd porrá lett alant…

Sírodhoz ha többé nem lépeget,
ki gyászolt s hozzá többé nem talál
késő utód – és hantod szétesett –

fölötte nyáj füvet legelve jár –
nem őrzi senkisem emlékedet –
s neved nem él már: ez, ez a halál!

forrás: Kutas Kálmán - KEZEDBEN ALKOTÓ

Üdv! BenMar

Kutas Kálmán: A név

Kutas Kálmán: A név

A név, legyen bár szép, csengjen zenével,

Elmúlik – még emléke sem marad.

Hiába kérkedel te ősi névvel,

Kopik, kopik… csak pár év elhalad,

S annyit se mond, mint tárgynév, bár reménnyel

Titkon szíved: tiéd tán fennakad

A név-tömegből, mint vízből a bárka…

Embert s nevét sodorja évek árja.

Hát őseid, tűnt népek, nagy királyok?!

Az óceánok mélyén hány pihen

Hullámsírokban!... Szellemóriások,

Kiknek nevét nem tudja senki sem…

Sosem múlik szemedről le a hályog:

Ember, hiú árnyék! – kit elviszen

Idő, halál egy röpke pillanatban!?

Még azt hiszed: a neved halhatatlan!...

Hát csak bomolj, gyűlölködjél, emésszed

Magad s fajod! – Továbbra is hevülj

Hiú reményen, hogy nem jő enyészet

Nevedre! Csak civódjál emberül!

Lihegj bosszút, holttestekkel tetézzed

Az ormokat, míg végre összedűl

E vén világ! – Ó dőre, balga ember,

Higgyed, hogy így a jövő nem felejt el!...

…Te, ó szívem, miként hunyó zsarátnok

Sziporkát szór, tüzében míg elég:

E rombolásba vessél tiszta lángot,

S habár a földön minden semmiség,

Szent sejtelemmel, mit láthat a látnok:

Hidd, van világ, amely tiéd, tiéd –

Más, mint ez itt, örök, elmúlhatatlan

A dalban él magasztos gondolatban.

Versek (1926)

2015 Karácsony várás

Jézuskának! 

Karácsonyra csupán annyit kérek
- legyen az ára bármi! -:
Kérlek, állítsd le az idő-gépet,
fel akarok rá szállni!

Nyiss végre egy apró csillagkaput,
hadd lépjek át már rajta!
Mutasd meg, merre, s hova visz az út:
mélyre vagy fel, magasba?

Lehet, nem előre, hátra mennék;
szaladnék hozzád múltam!
Rád borulnék, mint a maró festék,
amihez bénán nyúltam.

Vagy változtass csillagporrá, miből
Univerzumunk való…!
(Hisz’ most görcsös fa vagyok, mi kidől,
ha ráordít a való.)

Karácsonyra csupán annyit kérek,
- az árát megfizettem -:
Kérlek, állítsd meg az idő-gépet,
mert elsiet mellettem!

Sántha Károly 1845-1928

Sántha Károly

„...mit jelentenek versei a mai ember számára? Van-e aktualitásuk, mondanivalójuk ma is, 100-150 év után?”

„A nagy írásokból hiányzik minden időszerűség. Hiányzik, akkor is, ha a költő vagy az író kora egyik égetően időszerű kérdését akarta rögzíteni, akkor is, ha közvetlen környezetéhez, osztályához vagy nemzetéhez akart a pillanat dolgáról szólani.”
/Márai Sándor: A négy évszak/

Márai a bevezetőmben idézett rész („Időszerűség” címmel) folytatásában, mint egy a tételének igazolásaként Petőfit hozza fel szemléltetésnek. Ám azt gondolom, az általam megismert költészete, valamint nem utolsó sorban életútja alapján akár az evangélikus lelkész-költő (az anyaszentegyház „dalos pacsirtája”) Sántha Károly (akinek költészete nem áll messze Petőfitől sem) is kiválóan megállná helyét példaként.

 
Sántha Károly időtálló, gondosan megírt rímes alkotásaiból csak úgy sugárzik a - szinte minden szavát átható – egyetemes Isteni tisztelet és szeretet. Műveiben e legnemesebb emberi érzést: a szeretetet, hovatovább szerelmi magasságokba emeli, legyen szó bármilyen szent dologról: a társról, a családról, a hazáról, az anyatermészetről, vagy az anyanyelvről, magáról az emberről, az életről, avagy akár a „mennyei Fölségről” Istenről is. Mindezt oly nagyszerű módon – művelt, hithű lelkészhez híven – teszi, hogy nem csupán egyszerűen leír, hanem egyben érzelmeket közvetít, ad át; szeretetre buzdít; Bibliába illő versein keresztül példaértékűen tanítja is a helyes, humánus és erkölcsös életre olvasóját, az éppen aktuális kor emberét.
 

Summa summarum: azt gondolom, Sántha Károly verseiben a mai kor emberénél sajnos érezhetően lassan már klisévé hervadó Isteni és Emberi Szeretet Magyar Anyanyelve ismét értelmet nyer, újra tartalommal töltődik fel…
 

Legvégül mivel is zárhatnám le stílszerűbben a mondandómat, mint magával a lelkész-költő szavaival:

„A test lesz csak szálló köddé,
És a lélek él örökké!”
/Sántha Károly: Epilógus/

Üdvözlettel: Szabó Balázs

Könyvajánló: Pergel Zsolt - Apácabordély

„A körülmények határozzák meg a dolgok jelentőségét, és ami egyszer fekete, az máskor lehet fehér vagy legalábbis szürke.”

„Ez is bizonyította, hogy a világon minden történés hátterében a szex, a pénz vagy  a hatalomvágy áll.”

Letörölt egy váratlanul előbuggyanó könnycseppet, amiről ő maga sem tudta, hogy kinek vagy minek szólt, és a kitárt ablakban állva az egyetemi város fényeiben fürödve, teleszívta tüdejét a változás a változás illatát hozó friss levegővel. Messziről, alig hallhatóan, mintha puskalövéseket hozott volna errefelé a szél. 1956. október 23. volt, és valami elkezdődött…”

/Pergel Zsolt: Apácabordély

Hogy lehetetlen volna az időutazás…?

Kodály Zoltán után szabadon: Könyvek nélkül lehet élni – akár túlélni -, de nem érdemes… 

Az irodalom (többek mellett) már oly régen megtalálta azt a szavak, mondatok közé rejtett pirinyó „természeti csodát”, melyet a fizikusok, csillagászok és matematikusok a mai napig nem sok kézzel fogható eredménnyel bár, de mégis - hatalmas közérdeklődéssel kísérve - lázasan keresnek.

/Mint az tudvalevő, a történészek (abból a közhelynek számító alapgondolatból kiindulva, hogy „a történelmet mindig a győztesek írják/átírják”) viszonylag korán rájöttek arra, hogy a művészeti alkotásokból – köztük az irodalommal – gyakran reálisabb, a valósághoz sokkal közelebb álló kép alkotható az adott történelmi korok viszonyairól, emberéről vagy annak környezetéről, mint a gyakran elfogult, politikailag tudatosan irányított szakirodalom által megírt „száraz” történelemkönyveinkből. Más szavakkal: az irodalomban ábrázolt emberi érzelmek mintegy mellékterméke a hamisítatlan, fizikális valóság. /

Ez a fantasztikus, minden olvasni tudó ember számára, századok óta elérhető találmány nem más, mint az időgép vagy más nevén: könyv. Hiszen, ha jól belegondolunk a könyvek (legyen szó műfaji megkötés nélkül kisebb elbeszélésekről, regényekről, vagy akár versekről stb. is) utat nyitnak egy olyan „csillagkapu” felé, amelyen átlépve a megállíthatatlanul előre haladó idő – a fizikai törvényeitől függetlenül – bármelyik, tetszés szerinti pontján találhatjuk magunkat. Legyen szó múltról, jelenről vagy jövőről, a könyvek segítségével könnyedén kalandozhatunk az idő bármely intervallumában, sőt ha a kedvünk éppen úgy tartja, anélkül, hogy különösebb erőfeszítésre volna szükség, felkereshetünk a térben akár más dimenziókat is. Nem is beszélve a jellemformálás és egyebek mellett arról az iszonyatos gyógyító erőről  - ha csupán átmenetileg is – amely az irodalom, az olvasás segítségével, a néha kegyetlen valóság reinkarnáció szerű elhagyásához párosul. Talán a szintén gyógyhatású álmokhoz lehetne hasonlítani.

A „reálosok” által keresett időgép javára legyen írva, ami igaz az igaz, eme „humán” időgépünk csillagkapuja oly aprócska, hogy testünk nem, csupán az elménk, a lelkünk, a képzeletünk képes csak átpréselni láthatatlan falain magát. Az előbbivel ellentétben az utóbbi időkapu mindnyájunk számára elérhető, csupán a belépéshez szükséges jel/kód rendszert kell megfejtenünk ahhoz, hogy -  mintegy jutalmul - megismerhessük az örökkévalóság megismerhetetlen óceáni mélységeit, felfoghassuk a felfoghatatlanul felfoghatatlan végtelent.

Ha már az imént a lélekről esett szó, megjegyezném, hogy egy olyan magamfajta, közel sem  tökéletes (és akkor finoman szólva diplomatikus voltam) kíváncsi ember számára - aki magát az embert, tovább gondolva a humánus, teremtő, végtelen és szent lelket egyenlőnek tekinti Istennel - mérföldekkel többet jelent egy-egy irodalmi csillagkapu utazás holmi kedvelt, olcsó időtöltésnél. Azt is írhatnám, minden egyes könyvvel töltött percben – akár a legszebb álmaiban – miután rátaláltam, nem mással randizom, mint magával az Istennel.

Azt gondolom, az emberi test és lélek egyenrangú kapcsolatában – mind a mellett, hogy a test épsége is számít - a lélek gondozását, tisztán tartását prioritás illeti meg. Ebben a kisebb, nagyobb lelki téren történő revízióban elsődleges szerep hárul az egészséges kíváncsisággal társuló, empatikus, ép elmére. A kíváncsiság szomját – nemtől, kortól, nemzeti hovatartozástól, iskolai végzettségtől, valamint politikai és vallási meggyőződéstől függetlenül - legjobban a könyvek oltják. 

Márai Sándor így ír a Füves könyvben az olvasásról: 

"Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas." 

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi! Azt hömbölögnyi!

Üdv! BenMar