Sántha Károly 1845-1928

Sántha Károly

„...mit jelentenek versei a mai ember számára? Van-e aktualitásuk, mondanivalójuk ma is, 100-150 év után?”

„A nagy írásokból hiányzik minden időszerűség. Hiányzik, akkor is, ha a költő vagy az író kora egyik égetően időszerű kérdését akarta rögzíteni, akkor is, ha közvetlen környezetéhez, osztályához vagy nemzetéhez akart a pillanat dolgáról szólani.”
/Márai Sándor: A négy évszak/

Márai a bevezetőmben idézett rész („Időszerűség” címmel) folytatásában, mint egy a tételének igazolásaként Petőfit hozza fel szemléltetésnek. Ám azt gondolom, az általam megismert költészete, valamint nem utolsó sorban életútja alapján akár az evangélikus lelkész-költő (az anyaszentegyház „dalos pacsirtája”) Sántha Károly (akinek költészete nem áll messze Petőfitől sem) is kiválóan megállná helyét példaként.

 
Sántha Károly időtálló, gondosan megírt rímes alkotásaiból csak úgy sugárzik a - szinte minden szavát átható – egyetemes Isteni tisztelet és szeretet. Műveiben e legnemesebb emberi érzést: a szeretetet, hovatovább szerelmi magasságokba emeli, legyen szó bármilyen szent dologról: a társról, a családról, a hazáról, az anyatermészetről, vagy az anyanyelvről, magáról az emberről, az életről, avagy akár a „mennyei Fölségről” Istenről is. Mindezt oly nagyszerű módon – művelt, hithű lelkészhez híven – teszi, hogy nem csupán egyszerűen leír, hanem egyben érzelmeket közvetít, ad át; szeretetre buzdít; Bibliába illő versein keresztül példaértékűen tanítja is a helyes, humánus és erkölcsös életre olvasóját, az éppen aktuális kor emberét.
 

Summa summarum: azt gondolom, Sántha Károly verseiben a mai kor emberénél sajnos érezhetően lassan már klisévé hervadó Isteni és Emberi Szeretet Magyar Anyanyelve ismét értelmet nyer, újra tartalommal töltődik fel…
 

Legvégül mivel is zárhatnám le stílszerűbben a mondandómat, mint magával a lelkész-költő szavaival:

„A test lesz csak szálló köddé,
És a lélek él örökké!”
/Sántha Károly: Epilógus/

Üdvözlettel: Szabó Balázs

Könyvajánló: Pergel Zsolt - Apácabordély

„A körülmények határozzák meg a dolgok jelentőségét, és ami egyszer fekete, az máskor lehet fehér vagy legalábbis szürke.”

„Ez is bizonyította, hogy a világon minden történés hátterében a szex, a pénz vagy  a hatalomvágy áll.”

Letörölt egy váratlanul előbuggyanó könnycseppet, amiről ő maga sem tudta, hogy kinek vagy minek szólt, és a kitárt ablakban állva az egyetemi város fényeiben fürödve, teleszívta tüdejét a változás a változás illatát hozó friss levegővel. Messziről, alig hallhatóan, mintha puskalövéseket hozott volna errefelé a szél. 1956. október 23. volt, és valami elkezdődött…”

/Pergel Zsolt: Apácabordély

Hogy lehetetlen volna az időutazás…?

Kodály Zoltán után szabadon: Könyvek nélkül lehet élni – akár túlélni -, de nem érdemes… 

Az irodalom (többek mellett) már oly régen megtalálta azt a szavak, mondatok közé rejtett pirinyó „természeti csodát”, melyet a fizikusok, csillagászok és matematikusok a mai napig nem sok kézzel fogható eredménnyel bár, de mégis - hatalmas közérdeklődéssel kísérve - lázasan keresnek.

/Mint az tudvalevő, a történészek (abból a közhelynek számító alapgondolatból kiindulva, hogy „a történelmet mindig a győztesek írják/átírják”) viszonylag korán rájöttek arra, hogy a művészeti alkotásokból – köztük az irodalommal – gyakran reálisabb, a valósághoz sokkal közelebb álló kép alkotható az adott történelmi korok viszonyairól, emberéről vagy annak környezetéről, mint a gyakran elfogult, politikailag tudatosan irányított szakirodalom által megírt „száraz” történelemkönyveinkből. Más szavakkal: az irodalomban ábrázolt emberi érzelmek mintegy mellékterméke a hamisítatlan, fizikális valóság. /

Ez a fantasztikus, minden olvasni tudó ember számára, századok óta elérhető találmány nem más, mint az időgép vagy más nevén: könyv. Hiszen, ha jól belegondolunk a könyvek (legyen szó műfaji megkötés nélkül kisebb elbeszélésekről, regényekről, vagy akár versekről stb. is) utat nyitnak egy olyan „csillagkapu” felé, amelyen átlépve a megállíthatatlanul előre haladó idő – a fizikai törvényeitől függetlenül – bármelyik, tetszés szerinti pontján találhatjuk magunkat. Legyen szó múltról, jelenről vagy jövőről, a könyvek segítségével könnyedén kalandozhatunk az idő bármely intervallumában, sőt ha a kedvünk éppen úgy tartja, anélkül, hogy különösebb erőfeszítésre volna szükség, felkereshetünk a térben akár más dimenziókat is. Nem is beszélve a jellemformálás és egyebek mellett arról az iszonyatos gyógyító erőről  - ha csupán átmenetileg is – amely az irodalom, az olvasás segítségével, a néha kegyetlen valóság reinkarnáció szerű elhagyásához párosul. Talán a szintén gyógyhatású álmokhoz lehetne hasonlítani.

A „reálosok” által keresett időgép javára legyen írva, ami igaz az igaz, eme „humán” időgépünk csillagkapuja oly aprócska, hogy testünk nem, csupán az elménk, a lelkünk, a képzeletünk képes csak átpréselni láthatatlan falain magát. Az előbbivel ellentétben az utóbbi időkapu mindnyájunk számára elérhető, csupán a belépéshez szükséges jel/kód rendszert kell megfejtenünk ahhoz, hogy -  mintegy jutalmul - megismerhessük az örökkévalóság megismerhetetlen óceáni mélységeit, felfoghassuk a felfoghatatlanul felfoghatatlan végtelent.

Ha már az imént a lélekről esett szó, megjegyezném, hogy egy olyan magamfajta, közel sem  tökéletes (és akkor finoman szólva diplomatikus voltam) kíváncsi ember számára - aki magát az embert, tovább gondolva a humánus, teremtő, végtelen és szent lelket egyenlőnek tekinti Istennel - mérföldekkel többet jelent egy-egy irodalmi csillagkapu utazás holmi kedvelt, olcsó időtöltésnél. Azt is írhatnám, minden egyes könyvvel töltött percben – akár a legszebb álmaiban – miután rátaláltam, nem mással randizom, mint magával az Istennel.

Azt gondolom, az emberi test és lélek egyenrangú kapcsolatában – mind a mellett, hogy a test épsége is számít - a lélek gondozását, tisztán tartását prioritás illeti meg. Ebben a kisebb, nagyobb lelki téren történő revízióban elsődleges szerep hárul az egészséges kíváncsisággal társuló, empatikus, ép elmére. A kíváncsiság szomját – nemtől, kortól, nemzeti hovatartozástól, iskolai végzettségtől, valamint politikai és vallási meggyőződéstől függetlenül - legjobban a könyvek oltják. 

Márai Sándor így ír a Füves könyvben az olvasásról: 

"Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas." 

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi! Azt hömbölögnyi!

Üdv! BenMar