/Paulo Coelho: Az accrai kézirat
"1099. július 14. Jeruzsálem a keresztesek támadására készült, amikor egy görög férfi, akit Koptnak hívtak, összegyűjtötte a város lakóit egy térre. A tömegben keresztények, muszlimok és zsidók lesték a Kopt szavait, melyektől azt várták, hogy felkészíthetik őket az elkerülhetetlen harcra.
De a Kopt az idős bölcs nem a harcról beszélt, hanem a mindennapok nehézségeiben rejtőző tudásra irányította a figyelmüket.
Míg az ellenség a falak alatt gyülekezett, az emberek a valódi ellenségről, a veszteségről és a magányról kérdezték.
A Kopt pedig megosztotta velük tudását a harcról, a változásról, a félelemről, a szépségről, a szerelemről és a hűségről. Szavaiból egy évezreddel később is ugyanolyan tisztán árad a tudás és a bölcsesség."
"Vissza senki sem fordulhat, de mindenki tovább mehet.
És holnap, amikor fölkel a nap, mondjuk el magunkban:
Úgy tekintek erre a napra, mintha életem első napja lenne.
A családom tagjait csodálkozással szemlélem - és örömmel, mert felfedezem, hogy mellettem vannak, s némán osztoznak velem a szeretetben, amiről annyi szó esik, de oly kevesen értik."
"Mindenre és mindenkire úgy tekintek, mintha először látnám, de leginkább a kis dolgokra tekintek így, amelyekhez annyira hozzászoktam, hogy megfeledkeztem az őket övező varázsról."
"Ahogy haladok a jövő felé, utamat segítik a múltbéli botlásaim után maradt nyomok."
"Nem fogok panaszkodni, hogy minden változatlan, és nem tehetek semmit. Mert úgy fogom megélni a napot, mintha az első napom lenne, és olyan dolgokat fedezek majd föl a folyamán, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek."
"Legyen merszem kinyitni a szentély ajtaját, amely a lelkemhez vezet."
"És ha ez az utolsó napom a Földön, kihozom belőle, amit csak lehet, és ugyanazzal az ártatlansággal fogom megélni, amivel a gyermek, aki mindent először csinál."
