2011. november 28., hétfő

Kedves Adria!


Adriai
Egyszer réges-régen,
akár a mesében
Föld-közének tengerén...
adriai alkony
rám talált a parton
s néztük egymást Ő meg én...

tüzes színű fény-folt
átölelt az égbolt
s dalmát dalt dúdolt a szél
pucéran és lassan
jött a halk morajban
hozzám bújt, mint aki fél

szerelmesen csókolt
szomjas szája sós volt
midőn vízbe fúlt a Nap
akár egy szép álom
ma is reá vágyom
nem volt több: egy pillanat...






 
Vallo-más
Óvatosan ereszkedik a Nap a vízbe
megfürdeti sugarait az alkonyat
a tengerben még ott a tükörképe
aztán elmerül a fény egy perc alatt

hallgatom a csobbanás csendjét
mellettem tűz lobog, rálehel az éjszaka
ülünk egymással szemben, mint két
szerelmes: én és a csodálatos Adria...




 

2011. november 26., szombat

Cím nélküli fotók.... egyszerű PS köntösben...

            
            Véletlenül egy régi vinyón bukkantam erre a kb. 2 éve, egyik esküvő fotózásom alkalmával a Jáki templomban készült fotómra.. Gondoltam, mivel amúgy sincs más dolgom megmutatatom nektek is....



            Az alábbi kép, ha emlékezetem nem csal egy 4-5 évvel ezelőtti vadászaton készült, majd egy "kis" utómunkán etesve egyik kedvenc fotómmá vált...:




             Íme az iménti kép ff. változata, amelyet gyakran használok fórumokon, vagy blogokban "profil képként":




      Legvégül pedig megmutatnék még egy számomra kedvenc képet, amelyet - természetesen mielőtt átesett volna egy jókora PS korrekción - a Balatonmárián "lőttem":



És ezzel be is fejezném rögtönzött kis tárlatom bemutatását, megköszönve a figyelmet!






2011. november 15., kedd

Elbeszélések

Készítettem egy címsort a tervezett történeteim címeivel:

  1. Gazsi - A zsákos ember
  2. Angolna vadászaton
  3. Ha a farmerom beszélni tudna…
  4. Kajak túra kajakból
  5. Papok a palánk alatt
  6. Szüreti bortúra
  7. Kimarcsi
  8. Fű…nyí…ró!
  9. Építők ha táborban…
  10. Fél lábbal itt fél lábbal odaát
  11. Exavátor

2011. november 11., péntek

Csupán egy életérzés... semmi más...



Talán még akadnak jó páran rajtam kívül is, akik önmaguk gyermekkori tiszta és érintetlen, folyton a helyes ösvényt kereső lelkéből táplálkoznak ma is….

A ködös, füstös párától fuldokló késő őszi reggelek eszembe juttatják a múltam, amihez gyakran hozzányúltam….  Ma nem többet, csupán egy érzést, életérzést hoztam:


A "Vándor"

Fakó képű sápadt hajnal
nekimegy a sötétnek,
éji szemek álmaikkal
halványulnak... s kiégnek

árva arcú vörös fényfolt
imitálja a Napot
tegnap úri ruhában volt,
ma csak szakadtat kapott

elnyűtt szagú embertömeg
unalmasan buszra vár
némelyiknél boros üveg
minden szürke és sivár

kopott foltos farmerkabát
amott a túloldalon
dúdolja a "Vándor" dalát...
csodálattal hallgatom...

ilyen tiszta bájos hangon
ki az, aki énekel
lehet, hogy az én angyalom
kit soha sem érek el


A csavargók

Emlékszel még barátom
nem is olyan régen,
jártuk ezt az országot
együtt egy térképen
szívünkben az álmaink, zsebünkben nagy semmi...
mindegy volt akkor hova, csak innen messze menni...

gitárral a kezünkben
gyakran útra keltünk
jövőnkről is dumáltunk
s Dinnyést énekeltünk

hosszú hajunk lobogott
kopott farmer rajtunk,
mondták ezek csövesek,
de nem azok voltunk
nem akartunk mi sem mást, kicsit vadnak lenni...
mindegy volt akkor hova, csak innen messze menni...

szülővel és tanárral
néha összevesztünk
azt jósolták gyakorta
ez lesz egyszer vesztünk

szabadság és szerelem,
erről szólt az ének
mindezek mára már a
lelkünkben emlékek
"fiatalság, bolondság", nem több, csupán ennyi...
mindegy volt akkor hova, csak innen messze menni...

ám az idő nem állt meg
fut, rohan mellettünk
ajándékba kaptuk, hogy
boldogok lehettünk

hallom néma sóhajom
nyom a jelen súlya
együtt lennék szívesen
veletek most újra
becsukom a két szemem, csak ezt tudom tenni...
és ezzel a pár sorral a múltba vissza menni...



A farmerom

Szekrény mélyén eltemetve
Alszik farmer nadrágom,
Kopott múltját nem feledte,
Kidobnám, de sajnálom.

Indigókék tiszta lelkét
Atyám gyakran szapulta,
Erős vászonból szőtt testét
Rendszer rólam lehúzta.

Régi zene hangját hallva
Táncolnak még lábai,
Új ritmust ő nem akarja,
Foltos szára nem mai.

Emlékeim közt keresve
Szívemben megtalálom,
Nem kell nékem más helyette,
Ő a legjobb barátom!

2011. november 3., csütörtök

Szmog! Riadó!


Füstköd
A fáradt, felkelő Nap ma csupán fakó fényfolt,
fekete felhőkből könny gyanánt ürülék potyog,
félholtan fetrengő fák felett füstöl az égbolt
fáj a félelem, fullaszt a szürke, szagtalan szmog...

A rövidebb bejegyzéseket szívesebben olvassák végig az emberek. Ennek számos oka lehet, például a közhelyes: „rohanó, túlhajszolt világunkban” egyszerűen nincs idő nagyobb lélegzetvételű írások végig olvasására, vagy az is lehet, hogy pusztán a lustaság az, amiben az okok keresendők.

Éppen ezért már most meghúzom a képzeletbeli nadrágszíjat a bejegyzésem tohonya, hízásra hajlamos  testén, és ma reggel ismét egy jó nagyot kortyolok a természet által felszolgált, frissnek és tisztának vélt, oxigén dús levegővel teli, légkör névre keresztelt hatalmas üvegház, számomra ismeretlen összetételű anyagából, amely katyvasz nélkül ember nem létezhetne avagy egészségtelen mivolta okán éppen a kárára válik..

Egyre jobban azt érzem, hogy ez a gáz halmazállapotú valami itt a tüdőmben nem más, mint egy erős méreg, amit az értelmes emberiség kipufogója bocsát ki nap mint nap maga köré, azaz közénk. És az illata is lassan jobban hasonlít egy rozzant, öreg dízel motor füstös kipufogógázának a szagára, mint sem normális emberi élet számára alkalmas levegőére. Mennyivel jobb is volna ehelyett a brutálisan büdös, ködös reggeli levegő helyett egy kis erdei tisztáson megbúvó  virágos rét ontotta illat kavalkád tiszta és oxigén dús klímájában ébredni a természet lágy ölén nem?

Igen… és akkor közbeszólt Attila: „Ébredj fel mély álmodból kis Balázs! Ám abba a szélsőséges elveket is tartalmazó hibába sem szeretnék beleesni, amibe szerintem néha a magukat „zöldeknek” nevező állat és természetvédők zuhannak, amikor azt próbálják elérni, hogy az állatok és növények érdeke az elsődleges nem pedig az emberé.

Persze tudom nem szabad a természet egyetlen alkotóeleme ellen sem pusztító aljas szándékkal közeledni, de mégis néha a hajam égnek áll, amikor meghallom, hogy egy háziállat szándékos likvidálása súlyosabb következményekkel, és gyorsabban lebonyolított eljárással jár, mint például egy emberéletet követelő bűncselekményben. Valahol itt is, mint annyi másban azt gondolom meg kellene találni azt a bizonyos sokat emlegetett aranyközép utat.

Ám ez ebben a szélsőséges világban teljesen kudarcra ítélt vállalkozás azt hiszem. Ebben a torz világban szinte két elfogadott kategória létezik, amire összpontosítani bír az ember: az iszonyatosan jó, és a félelmetesen rossz! De az utóbbi lassan annyira előtérbe kerül, hogy azt is mondanám klaviatúrát nem tűrő mozdulatokkal: a szar, aminek odakint most is érezhetjük a szagát lassan és módszeresen ellepi a világot.

Azt kell, hogy mondjam, most érkezett el az utolsó utáni legutolsó lehetőség arra, hogy kimászhassunk a pöcegödörből. Ha most nem tudunk, akkor a biztos halál vár a világra, amely nem természetes vég, hanem öngyilkosság. Befejezésül álljanak itt egy megrémült ember megrímesített gondolatai:




Egyszerű diagnózis
Beteg a jó öreg Földünk...
vírusok az emberek!
Hisz’ míg vérében fürdünk,
Ő ürülékben hempereg.






Eltűnődéseim II.

1.

Nézz a Földdel farkasszemet,
Hallgasd a haldokló világot!
Te vagy néki a rettenet,
Hisz húsát csontjáról lerágod...

Nem ordít, csupán némán sír,
Mikor téped zöldellő haját,
Terhétől forogni sem bír,
Buta ember pusztítja... magát

/részlet/