1, III. Sajtó-fotó kiállítás 2012 / Zalaegerszeg/
Kissé fáradtan, ám a tartalmas kikapcsolódás reményében, annál nagyobb érdeklődéssel, vártam a 2013 január 29.-ét, azaz a tegnap esti III. Zalaegerszegi Sajtó-fotó kiállítással egybekötött - soron következő bérletes színházi előadást - a La Mancha lovagja című zenés darabot.
A musical azt gondolom beillet volna egy fejedelmi, gasztronómiai különlegességeket, ritkaság számba menő ételeket felvonultató, patinás (jelen esetben a patinás jelző elegáns, értékeket képviselő jelentését használva) étterem fenséges, ugyanakkor tartalmas alapanyagokból készített vacsorájának is, ahol mint, egy szintén az ízletes és a fő fogáshoz rendkívüli módon illő, „konyha főnök” zalai specialitásának számító előétel gyanánt felszolgált Sajtó-fotó kiállítás alapozta meg a további „kulináris” élvezeteket. J
Mondom és írom ezt a megszokott, szürke hétköznapok nyújtotta jobb és rosszabb TV csatornák, „menza jellegű avagy gyors éttermi” kínálatát felsorakoztató „étlapjait” használva a kulturális-vizuális étvágy kielégítésére egy magam fajta, laikus hétköznapi ember esetében. Az írást és az olvasást mint egy édes, mámorító bor mellett elköltött desszertet tartom számon. :)
Itt tartom fontosnak mellékesen megjegyezni, azt gondolom, hogy az amúgy egyre színvonalasabb MTV csatornáin látott műsorok, színházi közvetítések azért még mindig nem érnek fel egy élőben látott előadás, vagy kiállítás katarzisához.
De ugyanezt el lehetne mondani akár az E-book-ok és a cellulóz alapú könyvek, vagy - maradva az általam is nagyra becsült és hobby szinten művelt fotózásnál - a digitális és a papírra nyomtatott valódi fényképek viszonyáról is.
Az utóbbi miatt gondolom azt, hogy még nagyon sokáig nem kell lemondania egy hozzám hasonló, „konzervatív mezei felhasználónak” az élő színházi előadások és a kiállítások nyújtotta pluszokról, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy kézírásnak is még időtlen időkig megmarad a létjogosultsága a klaviatúra használata mellett.
Vissza kanyarodva az eredeti „gasztro-blogger” J témához, egy órával a kezdés előtt, mert ugye a színdarab előtti fotó kiállítás is gondosan be volt tervezve, befutott a „hintóm” zalaegerszegi nagy múlttal rendelkező és messze földön híres Hevesi Sándor Királyi Étterem és Mulató elé. Miután elsőként kiszálltam, és illő módon, kellő udvariassággal kisegítettem a kocsiból a gyönyörű estélyi ruhába bújt szívem hölgyét, egymásba karolva mentünk be a csillogó fényekkel kivilágított hatalmas terembe. Veretes, díszmagyar ruhába öltözött szolgák mélyen hajlongó serege kísért bennünket a már jól megszokott törzs asztalunkhoz, amely az étterem legszolidabb, paravánnal elhatárolt sarkában kapott helyet, mintegy elzárva bennünket a kíváncsi tekintetek fürkésző szemeitől…….. ám még mielőtt a terített asztalhoz ültünk volna, szokás szerint adtam minden szolgálónak 100 eurót, amelyet minden esetben megspékeltem egy mosollyal vegyített „hálás köszönetem!”-el, majd úrnőmmel körbe jártuk az éppen aktuális, neves személyeket és nívós fotóikat felvonultató III. Sajtó-fotó kiállítást, tárlatot:
Mit is vártam valójában a kiállított képektől?
Amennyire tudom, a sajtó fotó, mint fotózási műfaj a riport vagy esemény fotózás kategóriájába sorolandó, éppen ezért az egyik ritkábban előforduló típusánál, a „felkészületlen módban” lőtt, a legfőképpen nem várt mozgást, különleges sport eseményeket, tragédiákat bemutató képeknél (v. sorozatoknál) a gyors reakciót igénylő, váratlan helyzetekben készült képeken a minőségi szempont (gondolok itt a kép témájának alárendelt a magas ISO miatt fellépő zajra, szemcsézettségre, vagy esetlegesen a megfelelő élesség tartomány hiányára, amelyek a gyors, váratlan helyzetekben néha elkerülhetetlenek) csak másodlagos a számomra, amíg más, gyakoribb esetben a felkészülésre időt hagyó, előre lefixált idejű eseményeknél éppen a technika és a manuális beállítások és utómunkálatok adta lehetőségek tárházának a legjobb, és a fotós kreativitásának kihasználása révén készülhet számomra úgynevezett „beszélő sajtó fotó”, amelynek mondanivalója divatos szóhasználattal élve „teljesen átjön” szinte a mozgást megállítva is tovább él a néző szemében. A Sajtó-fotó kiállítás képeit ez utóbbi közé sorolnám zömmel, annak ellenére, hogy több kép is a mozgást, az éppen a megfelelő időben elkapott pillanat megismételhetetlen csodáját hivatott érzékeltetni – legyen akár az egy arc vagy szempár a - készítője által választott egyéni látásmódban és beállításokkal.
Magát a riport fotók témáját illetően is két csoportot különböztetnék meg: 1, a közismert embereket, közszereplőket, sportolókat, a nagytöbbség által jól ismert celebeket (útálom ezt a szót!), legyen az magyar vagy bármilyen nemzet fia és ezek környezetét bemutató képek (pl. ennek egyik sajátsága a paparazzi is) 2, a másik oldalon pedig teljesen más hétköznapi atmoszférában, miliőben, mikroklímában élő emberek érzéseit körülményeit szemléltető alkotások állnak (ezekből kerülnek ki pl. a szociográfiai fotók) Azt gondolom mindkettőnek megvannak a maga sajátosságából adódó előnyei és nehézségei fotós és befogadó szemszögéből egyaránt.
Régi nagy igazságként tartom számon azt, hogy a technika nem helyettesítheti az embert, valamint fordítva is igaz, az esetek túlnyomó részében, főleg gyengébb, vagy extrémebb fényviszonyok közepette az ember sem pótolhatja a technikát…..
Ahhoz, hogy a mondanivaló átjöjjön kell egy befogadó fél is, aki hozzáértő szakmai szemű kritikus, vagy akár hozzám hasonlóan szakmán kívüli amatőr, és egyéni a saját maga által kialakított szempontok szerint szemléli a fotókon látható eseményeket, történéseket, hiszen ezek a fotók a leggyakrabban újságcikkek illusztrációjaként, a nagyközönségnek szánva látnak napvilágot, vagy a legoptimálisabb esetben – ami emeli az értéküket – önmaguk szöveg nélkül is képesek tudósítani, bemutatni, szemléltetni stb. Ahogy a neve is mondja: fotó riporter, ami számomra annyit tesz, hogy a kép szinte cím nélkül is mindenki számára ugyanazt juttatja eszébe, amit a fotós is közölni kíván a közönségével.
Éppen ezért minden esetben először a képet magát nézem meg és a címét csak utólag egyeztettem azzal a címmel, amit én adtam volna a fotónak. Hiszen akkor tényleg távol áll a fotóstól a belemagyarázás vagy a néző szándékos „megvezetése”. Érdekesség, hogy a kiállítás látogatása közben nem sorban vettem szemügyre a fotókat, hanem engedelmeskedtem egyes képek hangosan kiabáló: „nézz meg először engem” figyelem felkeltő kiáltásainak, ezért kívülálló szemében egészen furán nézhettem, ki ahogy össze vissza csalingázom a fotók között látszatra semmiféle értelmes stratégiát nem követve. De csak látszatra… J
Szóval így a saját nem tökéletes, hétköznapi befogadó léptékkel mért értékrendszerem szerint kialakult bennem egy sorrend a képek és a képeket készítő nevekkel kiapcsolatban, amelyet azt gondolom nem volna korrekt itt a blogomban nyilvánosságra hozni, hiszen senkit sem szeretnék megbántani, vagy helytelenül, érdemtelenül leértékelni. (Meglehet az is, hogy 5 dioptriás szemüvegemen keresztül teljesen máshogy, nem a megszokott szemlélettel látom a körülöttem lévő világot! :) ) Csupán annyit teszek, hogy nevek és kép címek nélkül leírom a véleményemet, ami természetesen még a magamfajta laikusok között sem számít etalonnak, de hát hogy is számítana, hiszen a sajtó fotók is valamiféle szerzett tudás és tehetség megfelelő egyvelegének "improvizációs művészi termékei", és éppen ezért, mint ilyen, egyes kötelező elemeket leszámítva mindenki számára más és más mondanivalóval bírnak.
Éppen ezek a csak a riport fotókra jellemző sajátos technikák gyakran avatatlan szem számára szándékosan elrejtett művészi magasságokba emelik a fotót, illetve azon keresztül a nézőt is. Azt gondolom, a szakmai, technikai ismeretek mellett a kreativitás, és a teljesen egyéni, nagy fokú empatikus látásmód, azok a szükséges összetevők, amelyek rendkívül különlegessé, és egyben csodálatossá és élvezhetővé teszik a sajtó számára készült riportfotókat. Mind e mellett az objektív valóságról készült pillanatfelvétel a készítőjéről és nem ritkán annak szubjektív véleményéről is árulkodik.
Igen azt gondolom, hogy olyan mester által készített, "beszédes fotó”, amely bármelyik nagyobb volumenű kiállításon is bőven megállná a helyét, azért akad néhány ezen a színházban nyitott tárlaton is, és hazudnék, ha azt mondanám mindegyik fotó egyformán elnyerte a tetszésemet mind a témáját mind pedig a kivitelezést illetően.
Halkan megjegyezném: akarva, akaratlanul, ezen és az ehhez hasonló kiállításokon amellett, hogy egyszerű "felhasználóként", látogatóként nézelődöm, próbálok ellesni technikákat, fogásokat, trükköket a szakmában járatos mesterektől. :)
Halkan megjegyezném: akarva, akaratlanul, ezen és az ehhez hasonló kiállításokon amellett, hogy egyszerű "felhasználóként", látogatóként nézelődöm, próbálok ellesni technikákat, fogásokat, trükköket a szakmában járatos mesterektől. :)
Ha már a negatívum került szóba, szintén nem szeretnék megbántani senkit, de nem tartottam odaillőnek, (mondhatnám azt is, anyagidegen volt a papírok mellett a digitális formátum) a videó lejátszó segítségével bemutatatott panoráma jellegű fotókat. A „lánc” fotók készítésénél, pl. sokkal egységesebb stílust, vágást, összeillesztést vártam volna el, ami lehet, hogy éppen a fotósok különbözőségét, látásmódját, valamint a felette elhelyezett csoportkép tanúsága szerint az összefogást volt hivatott bemutatni, és az értéke is éppen ebben rejlett, de nem szeretnék átesni a puncsolás oldalára egyik fotós részére sem, így nyíltan ki merem mondani azt, az igaz csak apró kis tényezőt is, ami nem tetszett…. J
Gondoltam írok majd egy rövidke véleményt a Facebookos vendégkönyvbe, de aztán….. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban bemutatott III: Sajtó fotó kiállításról alkotott véleményemből "csupán csak ennyi" betűre futotta! ……J
Összegzésül: Gratulálok a tetszetős , a tavalyinál szerintem nívósabb tárlathoz minden tisztelt kiállító fotósnak és kívánok erőt, kitartást, és egészséget a további sikereikhez!
és akkor következzen a La Mancha lovagja című „varázslatos” musicalről, Miguel Cervantes által megálmodott Don Quijote, a bús képű lovagról alkotott véleményem! J
Szerb Antal szerint: „az irodalom a lélek válasza a sorsra”
Szerintem a befogadó nézőpontjából: az irodalom a lélek menedéke: lélek-temploma is lehet egyben a sorssal szemben…( az irodalom helyett írhattam volna bármilyen más művészeti ágat, lélek-templomnak pedig saját elképzelt belső világ helyett, akár a színházat, mint külső valós helyszínt is tekinthetném… )
Szerb Antal szerint: „az irodalom a lélek válasza a sorsra”
Szerintem a befogadó nézőpontjából: az irodalom a lélek menedéke: lélek-temploma is lehet egyben a sorssal szemben…( az irodalom helyett írhattam volna bármilyen más művészeti ágat, lélek-templomnak pedig saját elképzelt belső világ helyett, akár a színházat, mint külső valós helyszínt is tekinthetném… )
Amiről csupán annyit mondhatok, hogy minden szempontból nagyon jól éreztem magam az előadás alatt az emeleti páholyban; és mivel ott még soha sem volt szerencsém helyet foglalni, rengeteg új érzéssel és benyomással tértem haza, amit elsősorban a nagyszerű darabnak és másodsorban a zenekari árokra néző-látó madár-perspektívának köszönhetek!
A mű néhány üzenete a számomra, ami megragadt bennem a teljesség igénye nélkül:
1, Nem szabad elfogadnunk a nehézségekkel teli jelenünket, hanem azt a célt kell szemünk előtt tartani, amivé válhatnánk! Ezért mindenkinek kivétel nélkül küzdeni érdemes és kell is az élet minden egyes területén....
2, A rohanó világunkban egymáshoz intézett néhány jó szó, köszönés, akár egy kicsi kis mosoly, egy udvarias gesztus, törődés, egymás kölcsönös tisztelete és megbecsülése, akár a humor és a jókedv, illetve az ezekhez szervesen kapcsolódó, magányosan is megvalósítható, művészetek élvezetéből eredő kisebb nagyobb katarzis is még a nagyon nehezen viselhető szürke hétköznapokba sőt a magam fajta gyógyíthatatlan beteg emberek életébe is be tud csempészni csöppnyi boldogságot, ha csak egy pillanatra is, ami átsegíti az embert egy-egy küzdelmes időszakon.
Mert hát mit is ért az ember boldogságon? Természetesen mindenki mást és mást,de azzal mindenki egyet kell értsen, hogy a hosszan tartó boldogság is kizárólag pillanatok (maximum órák) örömeiből tevődik össze... gondoljunk csak vissza a régmúlt szép emlékeire, amelyek melegséggel, szeretettel egyszóval boldogsággal töltöttek/töltenek el, és rögtön rájövünk, hogy a csöppnyi örömök mennyire fontosak, vagyis csak azok számítanak, legyen akár csupán egy élethelyzet, természeti kép vagy művészi alkotásról is szó.... :)
Mert hát mit is ért az ember boldogságon? Természetesen mindenki mást és mást,de azzal mindenki egyet kell értsen, hogy a hosszan tartó boldogság is kizárólag pillanatok (maximum órák) örömeiből tevődik össze... gondoljunk csak vissza a régmúlt szép emlékeire, amelyek melegséggel, szeretettel egyszóval boldogsággal töltöttek/töltenek el, és rögtön rájövünk, hogy a csöppnyi örömök mennyire fontosak, vagyis csak azok számítanak, legyen akár csupán egy élethelyzet, természeti kép vagy művészi alkotásról is szó.... :)
Végső soron a „foglalkozás” nálam is (láttam a legvégén a könnycseppekből partnerem szemében), feleségemnél is ismét „elérte a célját”, hiszen bebizonyosodott egy nagyszerű alakításokkal, és jobbnál jobb énekhanggal tarkított zenés darabban a számomra, hogy Don Quijote térben (a színdarabban legalább 4 szinten: 1, inkvizíciós üldözések korszakában, 2, a börtönben, 3, Cervantes képzeletében, 4, magában Don Quijote történetében is ) és időben ( a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt ) több dimenzióban is, és bennem is tovább él mindörökké! Ámen! J
Ezért a színházi előadásért úgy érzem, ismét csak köszönettel tartozom mind a darab írójának, rendezőjének, a díszlet tervezőjének, szereplőinek, a zenekar minden egyes tagjának, és még hosszasan sorolhatnám azokat, akiknek hálával tartozom azért, hogy két órára feledtetni tudták velem az élet okozta döbbenetes valóság nehézségeit!
Kelt: az Úr 2013. esztendejének, január havának, harmincadik napján... :)
Hálás Köszönettel és Tisztelettel: Don Quijote de La Mancha !
