Múltba veszett jelen

Szabó Balázs: Múltba veszett jelen

Elfogy az út a lábam alatt.
Átléptem újra a nagy határ-falat,
mit agg múltam tán’ ferdén húzott
fel magasra… s a rendbe rakott, ám nyúzott
téglák most haragtól hörögve
zuhannak utánam a mélybe …. mindörökre….

Mezítláb rohanok a porban,
mint kisgyermek koromban:
érzem a forró, aranyló szemek illatát
midőn a nyári nap szerelmesen járja át
s facsarja ki mezítelen testem…
Megtaláltam végre! Ezt kerestem!

Mohón, nagyokat nyelek a régből.
Istenem! Délibáb! Nyomban szétdől
mint szelíd felhő, kit vihar, ha sújtott.
És kitekerve, bambán csak áll ott,
s bárányként sír klisét a sáros út felett:
„Vándor az utadat soha ne feledd!”

És láss csodát: a fal ismét feláll!
Villámként hasít ketté a kegyetlen reál’:
Mindegy melyik oldalon hagy
a másiknak így is- úgyis ellene vagy!
S midőn szemem a távolban kutat,
nem lelem az elveszett arany középutat.

/2014. május 18.

Anyáknapi utózönge....

Anno a szülői ház ablakából gyermekfejjel oly sokszor kinéztem, ahogy tettem ezt felnőttként ma is....  Mára kissé - velem együtt - átalakult, megnőtt, egy része elpusztult vagy kivágták... 

Az egykor szinte egyedülálló, akác illattal fűszerezett, rendezett, gyönyörű virágzó fákkal, ritka tujákkal tarkított park emléke /ex-látványa/ - ha néha napján ráfeledkezem -, még ma is könnyeket csal a szemembe,... 

A szebb időket is megért képet, a nyugalom, a játék, a balhék, a barátság és szerelem kincses szigetét már csupán az emlékeimben őrzöm, de ott hét lakattal lezárva, amit néha felnyitok:

"Titkos vágy"

Ami nem változott: anyám muskátlijainak színe és illata :)

Célkereszteben a "Park"

Szabó Balázs

Ma is...

Nem történt az nagyon rég:
Érzem ízét számon ma is,
mit kismanó lány, nyuszi
adott nékem Ő, az ovis,
tuják közé csent édes puszi...
azt suttogtam: Muti
mindent! Mid van? Kérek még!

Bíztam, talán nem vág át!
És kaptam tőle is, bőven;
nem volt fukar a sorsom.
Később sem lett más merőben,
tán csak a méret... ma is hordom
minden egyes csókom
varázslatos világát.

Ballagásra

Búcsúzunk 

Keressük a gyönyörű,
égbeszökő szavakat;
S  bámuljuk az egyszerű,
ám mégis színes almamater falakat.

Keressük a rájuk firkált képet,
mit 8 esztendő vésett beléjük;
Nem látunk mást csak szépet…
ez, tán így is marad, reméljük!

Beszéljenek hát helyettünk akkor ők ma itt,
hisz' szavak nélkül is szebben
mondják el búcsúzó szívünk rejtett titkait
és nem könnyeznek! Nem!..  a szemük meg sem rebben…

Figyeltek?
Látni vélem a kezdőképet,
amikor a félénk kisgyermek
első nap, az iskolába lépett.
Erősen szorította szülei kezét,
bátortalanul nézte az ismeretlent;
Ám a betűk és számok elkápráztatták szemét,
észre sem vette és a 8 év már el is ment.

Emlékszel még arra a percre,
mikor a tanító néni azt mondta:
„A játékot most kicsit tedd le!”
Miközben a tankönyvet kedvesen eléd tolta?

Aztán itt vannak az újabb képek:
együtt töltött délutánok,
tanórák, versenyek, nyári szünetek…
Istenem be’ szép emlékek!
Kedves arcok, szerelmek, társak, barátok,
sokat kaptunk tőletek!

Nézd csak! Jönnek sorban a diák;
az idő közben eszeveszettül rohan:
nagylány és nagysrác lett a diák,
akár a madár, repülne már kifelé gyorsan.

Óriások titkos földje csalogatja, hívja…
Mögötte 14 esztendő, előtte ismét egy ismeretlen világ;
Arcán az elválás halovány pírja,
s a kezében: soha el nem hervadó szeretet virág.

Szívünk ilyenkor egy kicsit hevesebben lüktet,
szalad ő is, kénytelen velünk rohanni.
E bölcs falak megtanítottak arra is bennünket,
hogy a kincset, mit iskolánktól kaptunk, más nem képes megadni.

Sok év múlva, mikor azt mondjátok:” Egyszer régen..”
S nézegetitek majd a ma készült sok szép képet…
Jusson eszetekbe akkor is e pár szó!

Kedves Iskolám, Szüleim, Tanáraim, Társaim! Köszönöm Szépen
az elmúlt tartalmas, gyönyörű 8 szép évet!
Legyen e búcsúzú újabb szép évek kezdete,… a régiek után zárszó!