Kutas Kálmán: A név
A név, legyen bár szép, csengjen zenével,
Elmúlik – még emléke sem marad.
Hiába kérkedel te ősi névvel,
Kopik, kopik… csak pár év elhalad,
S annyit se mond, mint tárgynév, bár reménnyel
Titkon szíved: tiéd tán fennakad
A név-tömegből, mint vízből a bárka…
Embert s nevét sodorja évek árja.
Hát őseid, tűnt népek, nagy királyok?!
Az óceánok mélyén hány pihen
Hullámsírokban!... Szellemóriások,
Kiknek nevét nem tudja senki sem…
Sosem múlik szemedről le a hályog:
Ember, hiú árnyék! – kit elviszen
Idő, halál egy röpke pillanatban!?
Még azt hiszed: a neved halhatatlan!...
Hát csak bomolj, gyűlölködjél, emésszed
Magad s fajod! – Továbbra is hevülj
Hiú reményen, hogy nem jő enyészet
Nevedre! Csak civódjál emberül!
Lihegj bosszút, holttestekkel tetézzed
Az ormokat, míg végre összedűl
E vén világ! – Ó dőre, balga ember,
Higgyed, hogy így a jövő nem felejt el!...
…Te, ó szívem, miként hunyó zsarátnok
Sziporkát szór, tüzében míg elég:
E rombolásba vessél tiszta lángot,
S habár a földön minden semmiség,
Szent sejtelemmel, mit láthat a látnok:
Hidd, van világ, amely tiéd, tiéd –
Más, mint ez itt, örök, elmúlhatatlan
A dalban él magasztos gondolatban.
Versek (1926)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése