BKV: nem Budapesti Közlekedési Vállalat, hanem Budafai Kőolajtermelő Vállalat!

Farkas László Úr már többször is megtapasztalt végtelen baráti és segítő szándékának köszönhetően, újabb értékes kinccsel, Vidos Dénes / alias: Dr. Dank Viktor által, és a szerző saját kezűleg írt ajánlásával „Zalai Olajos Történetek” címmel, nagyszerű könyvvel gazdagodott szerény (dedikált) házi könyvtáram… 

Ámbár csak 1969-ben születtem, de a könyvben bemutatott 50-es évekbeli olajmezők történeteinek „eredeti” hangulata a későbbi, általam is megért  70-es évek egészének fúrós (JÓ)világát szintúgy kiválóan tükrözi... Igaz a zalai történetek – többek mellett - javarészt Nagykanizsa és Bázakerettye környékéhez fűződnek, ám még emlékszem, amikor 70-es, és 80-as évek derekán Gellénházán, egészen pontosan a "Legény Szállón" is voltak gyakorlaton egyetemista éveiket taposó mérnökjelöltek ... 

Kizárva mindenféle korabeli politikai nézetet, gyermek fejjel (IS) számomra nyugodt, minden téren „gazdag”, jó világ volt az a korszak...!  

A könyv azért is tetszik, mert egy "pésti" fatal ember szemével, mégis ízes, göcseji szókincs, szófordulatok használatával láttatja a tágabb értelemben vett imádott szülőföldemet, idézi meg az „olajos kor” szellemét; illetve hűen ábrázolja az akkori politikai és gazdasági rendszert... 

Egy parolát vagy jattot megérdemelne tőlem az általam (IS) nagyra becsült Dank Úr! 

Végül, de nem utolsó sorban Tóth János Úr a MOGIM igazgatójának irányába tett köszönetemet szeretném kifejezni, ugyanis a meglepetés tortám habja az (fotókon látható) az általa dedikált könyv volt, amelynek Réthy Károllyal együtt Tóth Úr a társszerzője; és amely szintén - Farkas László közreműködésének hála – a féltve őrzött kincses-könyves-vitrinemben kapott helyet.

Természetesen a fentiek okán, valamint a már korábban említett (Zalai Olajos Történetek) könyv dedikálásában nyújtott segítségéért Tóth János Úrnak (IS) kijár részemről a - maximálisnál több - hála és tisztelet!!!  
 

Tisztelettel: BenMar

„Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.” /Gabriel García Márquez

Kutas Kálmán: HALÁL

Nem akkor halsz meg, ha végsőt lehel

ajkad s elszárnyal lelked hangtalan;

ha, kit szerettél, sírva zengi el

búját s magába roskad társtalan;

nem akkor halsz, ha gyászkar énekel,

kihűlt szívedre omlik már a hant,

s nem száll többé eszméd az égre fel

és fényes elméd porrá lett alant…

Sírodhoz ha többé nem lépeget,

ki gyászolt s hozzá többé nem talál

késő utód – és hantod szétesett –

fölötte nyáj füvet legelve jár –

nem őrzi senkisem emlékedet –

s neved nem él már: ez, ez a halál!

forrás: Kutas Kálmán - KEZEDBEN ALKOTÓ

Kutas Kálmán: Ars Poetica

Forrás: Dr Jáni János "Kettős elhivatottság" című könyvéből

A napokban kezembe kerültek Dr Jáni János bátyám jóvoltából - több más könyv mellett - Kutas Kálmán  XX. század elején született művei is.....

Az evangélikus lelkész, költő, író és műfordító Kutas Kálmánnak (1888-1984) ez év november 21.-én lesz a születésének 126. évfordulója.

„Kutas Kálmán kitűnt gazdag, ízes nyelvével, virtuóz formakészségével és bölcselkedő hajlamával. Fő mondanivalói a vallásos, erősen humánus élményvilágból fakadnak. Légkörét a szellem fénye hatja át. A magyar klasszikus hagyományon nevelődött igen kiművelt hangszereléssel szóló formaművészet.”

/Keresztury Dezső/

És íme az elbűvölő, mesteri, "kézzel fogható" ékes bizonyíték („Ars Poetica”) - többek mellett-, hogy Kutas Kálmán méltán rászolgált Keresztury dicsérő szavaira:…

Kutas Kálmán: Ars Poetica

Ó mily silányság, sok süldő poéta

Ha véli azt, hogy mind, mi rejtve él

A szívredőkben, érzés: játszi méla,

Lágy, búskomor, víg, - mely mint röpke szél

Oly észrevétlenül surran ki néha

Szívünkből s hangtalan’, mint a levél

Ha légbe hull: hogy mindez énekelve

Formát talál, ha jő dalolni kedve.

Nem több egy érzés olykor, mint az ének,

Ajzott húron ha gyors futamja száll, -

Halk mozdulás, szárnylebbenése légnek,

Melyen a dal tovább rezegve jár.

S oly illanó!… Lágy szellő-kézzel érnek

Húrhoz, a hang susog s felcsengne már

Elhal… Ilyen sok érzés: játszi, röpke, -

Nem dal, csak egy akkord gyorsszárnyú röpte.

Ó visszaadni lángelme se képes

Mindazt, mi bennünk zajlik, átrepül

Egy élten át. E csöppnyi kis kerékhez,

Szívünkhöz, ím, ónsúllyal nehezűl,

Amint a vért bennünk áthatja: véges

Létünk tudása, melybe elvegyűl

A fájó kétség: bár váltig vajudhat,

Kevés, mit elménk szóba öltni tudhat.

A lét rövid. Jaj, gyötrő, kínos érzet!

Végtelen térben munkánk gyér kalász,

Parányi rész, szemcséje egy fűzérnek…

Seregnyi mű, nagy életalkotás

Egy gyöngye roppant óceán vizének,

Melyet véletlen fog ki a halász.

Maga a fenség, báj, versekbe szőve,

Legszebb valóját veszti szóba öltve.

Egyetlen hangnak milljó változatja…

Egy színben mennyi finom árnyalat!

Hányféle árnyfolt rezg a lombozatba’!

Máskép susog kis ér, csermely, patak…

Más kékbe játszik déli tenger habja

És északon másúl a szín, alak…

És mindezekre – elméd hjába gyötröd –

Ha szót találsz, egyet, - meg kell köszönnöd.

Vigaszunk egy. Ahol szókincse gyöngül

Nyelvünknek: a szín, hang, fény, árny megett

Te szősz világot rejtelmes gyönyörbül

Tüdnéri játék, édes képzelet!

A porba lelket adsz, alkotsz a könnybül

Gyöngyöt, valóból álomképeket…

A lét szövet csak, gyöngéd ujjal éred,

Lehull – s ott áll a létformáló Lényeg.

Azt gondolom - minden túlzás nélkül -, Tanítani kellene....!!!

@BenMar

Halleluja! :D

    

2014. 10. 31.: 

Jájjjjjjjjj!!! Letérdelt a kis NIKON-om (S3300) WB (fehéregyensúly) beállító ottoomatikája!!!! 

2014. 11. 01.:

Adtam nekije' tegnap vacsira kicsi áramot, mert hát gyengélkedett a kicsike és végső kétségbeesésemben elmondtam az alábbi - hasonló esetben mindenki számára ajánlott - imámat.... éééééééés ma reggelre - éppen halottak napján! - visszaköltözött az élet szeretett NIKON Coolpix S3300-asom WB-a! 

BenMar: Elment a kedves

Te ott "fenn"a magas égen,...
hozzád fordulok én balga;
Figyelj rám most Kérlek Szépen!
Hatalmas szíved tán meghallja
imám, ami prózának gyenge
és belátom nem az évszázad verse.

Az a nagy világrengető gondom,
hogy ma eldobta az életét
egy hű barátom - őszintén mondom -,
önként távozott, örökre lezárta szemét.
Nem értem miért ment el ily’ gyorsan,
nem jó színe van így holtan.

Szerettem őt, míg élt és alkotott,
vigyáztam rá, ápoltam, etettem;
ám a hálátlan ma mégis elhagyott.
Csak fekete felhő maradt felettem.

Figyelhettem volna rá jobban én tulok,
de már késő a sírás és a bánat;
Drága Isten hozzád fordulok,
könnyes szemekkel. Bámulom a tetemet,
mert ma elejtettem a kézi kamerámat,
ezt az ipari szemetet.
 
Ámen!

ÜDV! BenMar

2014. November 1.

Akár a folyamatosan - egymással és önmagukkal harcban álló - rekordokat döntögető, az emberi teljesítőképesség határait már rég maga mögé utasító rövidtávú sprinterek, akképpen rohannak el mellettem a „tékozló” évek. Ebben az őrültnek tűnő iszonyatos tempóban csak ritkán, avagy egyáltalán nincsen ideje az embernek arra – bármennyire is szeretné -, hogy néhány pillanatra megállítsa a napokat, ha nem többre, pusztán egy baráti szó, egy kedves mosoly erejéig. 

Az élet diktálta hajszában csupán azt veszem észre, hogy a családomban a barátaim és ismerőseim körében is sajnos egyre több és több földi élet ér célba, s mintegy „jutalmul” egyre több és több halottak napi mécses talál gazdára a temetők hideg, végleges csendjében.

Nekünk élőknek az emlékeinken kívül nem marad más, mint a ráeszmélő döbbenet: minden kimondatlan szerető szó, amit a másiknak szántunk a temetőben már csak hiábavaló, pusztába kiáltott jajveszékelésnek tűnik… ilyenkor még a könnyek közé rejtett, imákba foglalt gyönyörűbbnél gyönyörűbb égbekiáltó szavak is a semmibe foszlanak, hiszen - ha igaz - csak Isten örök, az emberi élet véges… 

Mondhatná valaki: Ez az élet rendje…

Igen! Valamilyen mélységig – leszámítva az értelmetlen halált - egyet is kell értsek ezzel a közhellyel, hiszen ahogy Márai is írja a "Bibliámban" a Füveskönyvében:  

„ A halál nem a legrosszabb, ami halandóval történhet, nem, a halál egyáltalán nem „rossz”: a halál semmilyen. Haljunk meg, ha kell, emberi módon, tehát méltósággal és kapkodás, sivalkodás nélkül. De éljünk is, amíg lehet, emberi módon,..” 

A közvetlen családi környezetemben meghaltak a pórszombati és a Szilvágyon élő nagyszüleim… Végleg elment Gyula, Endre, Jóska és 2 Jani nagybátyám, valamint Mariska néném is… De folytathatnám a – a messzemenőkig nem teljes – sort apósommal, feleségem örökre megpihent Csaba édesapjával vagy a számomra szinte saját nagymamámként számon tartott "dédivel" Rózsi mamával is…

Nem is beszélve a volt munkatársaim, Terka és Ági tragédiájáról... A legkedvesebb barátaim közül a fiatalon elhunyt „Sanyát” szeretném még megemlíteni, akinek a halála a mai napig feldolgozhatatlan veszteség a számomra… 

Ezt a posztot lélekben nekik, a szeretett elhunyt közeli és távoli hozzátartozóimnak, és mindazon kedves barátatomnak, munkatársamnak, ismerősömnek -  a kimondatlan szavaimért cserébe egyfajta közös (örök)mécses gyújtásaként – ajánlom, akik ma már sajnos nem olvashatják e sorokat! 

November 1.-én 

Néha halvány, máskor fényes;
nem tudjuk , hogy mi vár ránk.
Szél játéka, pislákoló emlék mécses,
fellobbanó, izzó, csontig’ égett, gyenge láng.

Csak a fába fúló koporsószög koppanásának emléke járja át,
ébreszti fel kegyetlen tudatunk.
Az égiekért gyújtunk ma gyertyát;
álljunk most meg egy percre, hisz folyton csak rohanunk!

Az élőkért is, mondjunk egy halk imát,
amíg lehet, amíg tudunk!

BenMar / Szabó Balázs