Kodály Zoltán után szabadon: Könyvek nélkül lehet élni – akár túlélni
-, de nem érdemes…
Az irodalom (többek mellett) már oly régen megtalálta azt a szavak,
mondatok közé rejtett pirinyó „természeti csodát”, melyet a fizikusok,
csillagászok és matematikusok a mai napig nem sok kézzel fogható eredménnyel
bár, de mégis - hatalmas közérdeklődéssel kísérve - lázasan keresnek.
/Mint az tudvalevő, a történészek (abból a közhelynek számító
alapgondolatból kiindulva, hogy „a történelmet mindig a győztesek írják/átírják”)
viszonylag korán rájöttek arra, hogy a művészeti alkotásokból – köztük az irodalommal
– gyakran reálisabb, a valósághoz sokkal közelebb álló kép alkotható az adott
történelmi korok viszonyairól, emberéről vagy annak környezetéről, mint a gyakran
elfogult, politikailag tudatosan irányított szakirodalom által megírt „száraz” történelemkönyveinkből.
Más szavakkal: az irodalomban ábrázolt emberi érzelmek mintegy mellékterméke a
hamisítatlan, fizikális valóság. /
Ez a fantasztikus, minden olvasni tudó ember számára, századok óta
elérhető találmány nem más, mint az időgép vagy más nevén: könyv. Hiszen, ha
jól belegondolunk a könyvek (legyen szó műfaji megkötés nélkül kisebb
elbeszélésekről, regényekről, vagy akár versekről stb. is) utat nyitnak egy
olyan „csillagkapu” felé, amelyen átlépve a megállíthatatlanul előre haladó idő
– a fizikai törvényeitől függetlenül – bármelyik, tetszés szerinti pontján
találhatjuk magunkat. Legyen szó múltról, jelenről vagy jövőről, a könyvek
segítségével könnyedén kalandozhatunk az idő bármely intervallumában, sőt ha a
kedvünk éppen úgy tartja, anélkül, hogy különösebb erőfeszítésre volna szükség,
felkereshetünk a térben akár más dimenziókat is. Nem is beszélve a jellemformálás és egyebek mellett arról az iszonyatos gyógyító erőről - ha csupán
átmenetileg is – amely az irodalom, az olvasás
segítségével, a néha kegyetlen valóság reinkarnáció szerű elhagyásához párosul.
Talán a szintén gyógyhatású álmokhoz lehetne hasonlítani.
A „reálosok” által keresett időgép javára legyen írva, ami igaz az
igaz, eme „humán” időgépünk csillagkapuja oly aprócska, hogy testünk nem, csupán
az elménk, a lelkünk, a képzeletünk képes csak átpréselni láthatatlan falain
magát. Az előbbivel ellentétben az utóbbi időkapu mindnyájunk számára elérhető,
csupán a belépéshez szükséges jel/kód rendszert kell megfejtenünk ahhoz, hogy -
mintegy jutalmul - megismerhessük az örökkévalóság
megismerhetetlen óceáni mélységeit, felfoghassuk a felfoghatatlanul
felfoghatatlan végtelent.
Ha már az imént a lélekről esett szó, megjegyezném, hogy egy olyan
magamfajta, közel sem tökéletes (és akkor finoman szólva diplomatikus voltam) kíváncsi
ember számára - aki magát az embert, tovább gondolva a humánus, teremtő, végtelen és
szent lelket egyenlőnek tekinti Istennel - mérföldekkel többet jelent egy-egy irodalmi
csillagkapu utazás holmi kedvelt, olcsó időtöltésnél. Azt is írhatnám, minden egyes
könyvvel töltött percben – akár a legszebb álmaiban – miután rátaláltam, nem mással randizom,
mint magával az Istennel.
Azt gondolom, az emberi test és lélek egyenrangú kapcsolatában – mind a
mellett, hogy a test épsége is számít - a lélek gondozását, tisztán tartását prioritás
illeti meg. Ebben a kisebb, nagyobb lelki téren történő revízióban elsődleges
szerep hárul az egészséges kíváncsisággal társuló, empatikus, ép elmére. A
kíváncsiság szomját – nemtől, kortól, nemzeti hovatartozástól, iskolai végzettségtől, valamint politikai
és vallási meggyőződéstől függetlenül - legjobban a könyvek oltják.
Márai Sándor így ír a Füves könyvben az olvasásról:
"Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás
készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és
kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan.
Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, látva a
nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra,
melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt
műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy
isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben.
Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban
olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb.
Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold
meg, hogy csak az ember olvas."
Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi! Azt hömbölögnyi!
Üdv! BenMar
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése