Egy fénykép vallomása
Gyermek-idő játszik
veled;
egy életen át
szalad; hozzád oly
mostoha…
Megmarkolom hát
grabancát,
ne rohanjon tova!
Előtted vagy mögötted
van,
csattanjon bárhol
átkozott Isten ostora…
Eltűnik akár a
kámfor.
Megmutatom hova!
Ember-arcod lehet
tiszta,
őszintén fénylő;
avagy üresen ostoba.
Nézd csak itt van:
férfi és nő.
Nem számít a kora
Kastélyt tákolsz,
máskor viskót,
várat húzol fel;
legyen akár lélek-
szoba.
Tele vagyok
emlékeddel
Ne dobjál ki soha!
Nem vagyok már
emulzió,
csak számok, s bitek
zöld-emlékű szürke
moha.
Világ lenyomata,
kinek
Platán az otthona.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése