Avagy a meg nem értett „költő” szindróma…. J
Manapság feltűnően gyakran hallani (főleg f@cemúúúúkos idézetekben): szakíts a múltaddal, és felejtsd el azt a szót, hogy volt és csak a jelenre koncentrálj, ez által és csak így, tiszta lappal indulhatsz a saját boldogságod felé… !
Jaj! És még egyszer jaj! Azt gondolom, ez egyáltalán nem így van, illetve kicsit demagóg érzetet kelt bennem a hasonló elmélkedés.
Egy valamire viszont jó a szándékos múlt homályosítás: elfeledtetni másokkal (itt a másokon van a hangsúly) a szándékos vagy felelőtlen hibáinkat, a bűneinket, azzal a titkolt céllal, hogy így majd elkerülhetjük a felelőségre vonást. Az effajta látszat bűnbocsánathoz egyeseknek, ahogy az napjainkban is tapasztalható, viszont nem feltétlenül szükséges a múltunk kiiktatása, hanem elég egy „király”, egy mindenkori hatalom által kimondott szó is: amnesztia.
A másik, amit nem szabad elfelejteni a „kegyelem” említésekor, hogy az ember alapvetően önmagával, a saját lelkiismeretével viszont, ha akarja, ha nem, köteles elszámolni minden körülmény között. Azt a láthatatlan bírát ellenben már nem lehet becsapni, hiszen nála jobban senki sem ismeri a múltunk bűneit, így képtelenség menekülni is előle.
A tegnap feledése, még csak nem is emberi elhatározáson akaraton, véletlen baleseten vagy éppen erőszakos beavatkozáson múlik Azért mert valamelyikünk amnéziássá válik, attól még nem „delet”-elhető számítógépes memóriaként az agyunk. Bár még a winchestereken sem íródik felül az adatok nagy része törléskor, pedig a merevlemez önmagában, tehát valamiféle külső irányítás nélkül, meg sem közelíti az emberi agy befogadó és raktározó képességét . Vagyis azt gondolom, máig még tisztázatlan annak az adatmennyisségnek a nagysága, valamint ugyanennek az információ halmaznak a helye, amennyit az agy képes elraktározni.
Az agy teljes fehér folt mentes térképe és a pontos működési mechanizmusa azt hiszem nem is olyan távoli jövő… Parkinsonosként nagyon bízom ebben…..!!!!
Miért is volna arra szükség, hogy szakítsunk a múltunkkal, vagy bármit is szándékosan kitöröljünk az emlékezetünkből, hiszen az a kiszakíthatatlan, megmásíthatatlan részünk, akár tetszik, akár nem, a maga pozitívumaival és negatívumaival együtt. Azt vallom, csakis a múlt hibáinak és eredményeinek vizsgálatával lehet megtalálni a helyes utat. Az más kérdés, hogy az emberre jellemző sok más hiba mellett az is, nem tanul az ismétlődő hibákból, így minduntalan, újra és újra ugyanabba a csapdába kerül.
Egyébként a múltat nem lehet meg nem történné tenni semmilyen eszközzel sem, maximum, átírni, megmásítani vagy elfeledtetni az utódainkkal, még tudatos történelem írással, átírással avagy bonyolítással, kavarással sem.
Azt gondolom ez a múlthoz való már-már görcsös ragaszkodás, a múltidézés szervesen hozzátartozik mindegyik Parkinson kórban szenvedő (nem csak rájuk jellemző) beteg ember életéhez, így ez nálam miért is volna másképp, hiszen a jelen szenvedéseit, fájdalmait magát az egész kilátástalan jövőt, nem tudom mással kompenzálni, mint azzal, hogy megpróbálom emlékeimben felidézni azokat a boldog perceket, amelyek közül néhány csalódással végződő történetet teljesen átértékelt a jelen, ugyanis amit anno rossz élményként éltem át, az mára fájdalom könnyek helyett, boldogság és honvágy(vissza a múlthoz) okozta sírássá, olykor zokogássá alakul.
Az élet szinte – kivétel nélkül – minden területén (így utólag visszatekintve főleg) jellemzővé vált az említett átértékelődés, hiszen a betegség diagnosztizálását követően számos korábban még jelentéktelennek tűnő, apró, vagy negatív, valamint semleges élmény vált számomra egyfajta hatalmas pozitív katarzissá, amit azt hiszem csak a hozzám hasonló „sors-tragédiát” megért emberek érthetnek meg igazán, avagy maximum a hozzám közelálló, szeretni képes családtagjaim, ismerőseim, barátaim és talán nem túlzok, ha azt írom, néhány orvos is.
Ezért nem szeretném ráerőltetni a gondolataimat, történeteimet, verseimet - még, ha néha úgy is tűnik – azon emberekre, akik kicsit is idegennek, tőlük távolállónak éreznek. Legfeljebb ők, majd átugornak, átlépnek rajtam, hiszen ezt az érzést már az idők során a sok rosszal egyetemben már megszoktam. Mellékesen megjegyzem, azt tapasztaltam, a belerúgás nélküli, vagy minimum előítélet mentes átlépés amúgy sajnos nem igazán jellemző a magyar emberek mentalitására.
Érzek magamban a betegségem ellenére annyi erőt még, hogy abból megpróbáljak másnak is átadni valamit…. Hogy sikerült-e? Nem tudom….. talán….
Egyszóval igen sokat jelent az, hogy mit hagyok magam mögött, mert már hagytam nyomot az egészen biztos. Hogy ezek a nyomok mennyire maradnak láthatóak, avagy mennyire viszik követőit jó irányba, azt majd a gyermekeim eldöntik…. Lehet, hogy nagy szavaknak tűnnek az iménti gondolatok, ám ennek ellenére mégis azt gondolom, hogy minden apának hasonlóan kellene gondolkodnia…..
Tudom nem vagyok kiemelkedőbb bárki másnál és tisztában vagyok azzal is, hogy rengeteget kellene még tanulnom, de nekem is jól esnek az elismerő szavak, mint bárki másnak. És, azt hiszem minden normális ember, ha azért teszi azt, amit tesz, legyen az élet bármely területéről is szó (család, hivatás, hobby, stb.), hogy megpróbáljon jó példát mutatni, úgy, hogy közben élvezi is amit csinál, ráadásul még el is ismerik, akkor nem lehet olyan túl sok probléma élete során…..
Már megint az az átkozott „szájmenés”…J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése