A napokban újra a kezem ügyébe kerültek gyermekkorom nagy becsben tartott emlékei: három, színesebbnél színesebb bélyegekkel roskadásig telepakolt, kívül a ’70-es, ’80-as évek divatjához idomuló, felmatricázott album.
Szokásomhoz híven, ismét végig lapoztam a bélyeggyűjteményt, titokban ismét azt remélve, hátha találok benne valami iszonyatosan ritka és értékes darabot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kicsi gyermekkoromban nem elsősorban a felnőttkori „arany” felhalmozása volt e gyűjtő hobbim célja… Egyszerűen jó érzés volt anno a szinte naponta változó, gyarapodó sok kis „fogazott” esztétikai csodán végignézni; és ott volt a tudat, hogy mindez az enyém….
Már rögtön a borítóra ragasztott „falusi búcsúk” céllövöldéjében lőtt – ahogy akkoriban mondták: egy pálcás -, kopottas matricákon megakadt a tekintetem. Helyesebben a lelkemet valami fura, ám régről ismert honvágy szerű, torok szorító érzés ejtette rabul. Azt gondolom, néha láthatatlan, jobb szót hirtelen nem találva, drogként, lelki táplálékként vágyik az ember a hasonló, nosztalgiának nevezett, pozitív feltöltéssel kecsegtető érzésre; legyen szó akár egy fényképalbumról, régi könyvről, avagy más, múltat idéző kincses dobozról, vagy csupán egy zeneszámról.
Valami csillapíthatatlanul ellenállhatatlan vágy kerített a hatalmába. Vágy, hogy belepillanthassak múltam megsárgult, ámbár néhol hiányos, de mégis hiteles lapjaiba. A bélyegek, sorozatok, blokkok szinte mindegyike egy-egy régi történetet hozott felszínre emlékeim mélyéről: a vágott szélű, olimpiai sorozatot a megboldogult nagypapám hozta anno még Csehszlovákiából; amott az a bélyeg egy tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt, volt általános iskolai osztálytársamat juttatta eszembe. Akadt születésnapi zsúrokat; osztálykirándulásokat; baráti gombfoci mérkőzések emlékeit; óraközi szüneteket, családi nyaralásokat megidéző bélyeg is.
Üdv! BenMar
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése