Múltba veszett jelen

Szabó Balázs: Múltba veszett jelen

Elfogy az út a lábam alatt.
Átléptem újra a nagy határ-falat,
mit agg múltam tán’ ferdén húzott
fel magasra… s a rendbe rakott, ám nyúzott
téglák most haragtól hörögve
zuhannak utánam a mélybe …. mindörökre….

Mezítláb rohanok a porban,
mint kisgyermek koromban:
érzem a forró, aranyló szemek illatát
midőn a nyári nap szerelmesen járja át
s facsarja ki mezítelen testem…
Megtaláltam végre! Ezt kerestem!

Mohón, nagyokat nyelek a régből.
Istenem! Délibáb! Nyomban szétdől
mint szelíd felhő, kit vihar, ha sújtott.
És kitekerve, bambán csak áll ott,
s bárányként sír klisét a sáros út felett:
„Vándor az utadat soha ne feledd!”

És láss csodát: a fal ismét feláll!
Villámként hasít ketté a kegyetlen reál’:
Mindegy melyik oldalon hagy
a másiknak így is- úgyis ellene vagy!
S midőn szemem a távolban kutat,
nem lelem az elveszett arany középutat.

/2014. május 18.