Gyere közelebb!: Padova – Lido di Jesolo – Velence (Karnevál) I.

CSODÁLATOS TERMÉSZET "LA NATURA FANTASTICA"

Padova "megér egy misét"! / I. rész

1. Nap:

… miután Hettikémmel felszürcsöltük a jól megszokott (ungarise) feketénket, bepakoltuk a 3 napra bemálházott cuccunkat a fullos lakóautónak átépített WV T2-esünkbe. Azaz mielőtt az utolsó utazótáska is a helyére került volna a csomagtartóban, ismét reggel lett és ismét felébredtem....

Hajrá! Irány Darány - akarom írni: Itália!

Péntek reggel 7 órát mutatott az óra, amikor nyakunkba vettük a világot. Mivel mi is az utolsó fillérig leperkáltuk az út árát, nem szeretnék ingyen reklámot csinálni annak az utazási irodának, amely - szerintem - minden téren korrekt szervezésének és egy „kisebb” családi segítségnek köszönhetően 9 óra után pár perccel már robogtunk is első Olaszországi úti célunk, Padova, helyesebben, ahogy a kedves idegenvezető kis hölgy ejtette: „Pádova” felé, egy kényelmes, jól felszerelt, sárga, emeletes autóbusz társaságában. A fentebb említett ok miatt ezért ne vegye tőlem senki rossz néven, hogy a budapesti székhelyű „Neoline Kft. – Kalandozások” utazási iroda - amellyel egyébként 95%-ban voltunk megelégedve - neve nem szerepel sehol a történetemben. /Azért nem írtam a maximálisan adható 100%-ot mert azt maximum a saját vállalkozásomnak adnék egy kacsintó szmájlival a legvégén./

Akár hiszed, akár nem, az első szomszédos ország, amit útba ejtett a sárga tengeralatt, azaz „tengerfeléjárónk”: Szlovénia. Ennek a "beautiful" kis országnak nagyrészt, 50%-ban (amint az az idegenvezető hölgyemény figyelmet és füleket rabul ejtő mikrofon-hangjából is kiderült) hatalmas erdőkkel borított, változatos, még üvegen keresztül is csodálni való domborzati világa volt. Nem igazán szeretem a „volt” szó használatát, de most azért is tettem kivételt, mert a szépséges, oxigént termelő rengetegek - a korábbi ónos esők hatalmas pusztításának betudhatóan - csupán azon emberek, turisták emlékei között lelhetőek fel, akiknek még volt szerencséje teljes létszámban látni az erdőket alkotó különféle családokhoz tartozó fákat.

A valóságos természeti katasztrófa - szavakkal szinte leírhatatlan -, jég súlya alatt megrogyott, kettétörött, gyökerestül kifordult fás szárú növények „csataterének” lesújtó látványa magáért beszélt! De tudod nem is beszélt, hanem némán zokogott a fájdalomtól. Attól az iszonyatos fájdalomtól, amelyet talán csak egy megcsonkított, vérző, minden végtagjától erőszakkal megszabadított élőlény érezhet életének utolsó óráiban. Talán egy Földfelszín közvetlen közelében elhúzó üstökös vagy meteorit képes csak ekkora pusztításra. Sértetlen ép facsoportokat csak kisebb foltokban lehetett látni.

Aztán a félelmetes borzongásra némiképp gyógyírt az a hatalmas méretű, kókuszreszelékben megforgatott, vaníliás fánk jelentett, amit Maribor és Ljubljana között a hegyekben megpihenve burkoltunk be, kulináris élvezet gyanánt.

A Szlovén-Olasz határt észrevétlenül átlépve - miközben a szinte muzsikáló hangú hangszóróból ismét hasznos ízelítőt kaptunk Olaszország történelmének egy aprócska szeletéből. A késő délutáni órákban érkeztünk meg a „nárciszok szegélyezte” Padova városába. „Pádovában” sajnos már szűkölködtünk az idővel, ezért az ott-tartózkodás perceiből csupán a szoborparkon keresztülhaladva egy rövidke sétára, valamint a Szent Antal bazilika meglátogatására futotta. (Általánosságban elmondható, hogy szinte mindenfele, amerre Talján országban megfordultunk ezen a kora tavaszinak nevezhető hosszú hétvégén - Padovában is - a nagyobb méretű felújításokból eredő fóliázások, állványok, daruk stb. látványa lerombolta sok helyütt az esztétikai élményt.) Ám a bazilika belseje annál nagyobb nem várt látványos meglepetést tartogatott.

Belépve a hatalmas méretű, „fényes”, fantasztikus akusztikával megáldott templomba, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Ennyire még soha nem hagyott nyomot a lelkemben Isten háza - pedig a fotós múltam kapcsán megfordultam életem során már jó-néhány templomban -, mint a ferences rendhez tartozó, legendás életű Szent Antalról elnevezett Bazilika. Ámulattal, áhítattal hallgatva az olasz nyelven zajló misét, szenténekeket és megérintve Sant Antonio (Fernando) sírhelyét, szavakba nehezen fogható, megmagyarázhatatlan érzés, egyfajta libabőrös, kellemes borzongás kerítette hatalmába a receptor sejtjeimet. (Biztosra veszem, nem a reggeli „fütyülős málna” hatására.)

Mindeközben keményen küzdöttem a könnyeimmel. Mintha valamilyen láthatatlan kéz markolta, szorította volna meg erőteljesen, ám mégis gyengéden a lelkem mélyét. Aztán a feleségem gyönyörű, csillogó szemeibe nézve feladtam a küzdelmet, hagytam, hogy a forró könny kibuggyanjon és végigjárja a testemet.

Ezek után a nyakamban lógó, készenlétben lévő fényképezőgépemet tapogatva, arra már nem is figyeltem kellőképpen, hogy a bazilika „biztonsági embere” - akinek egyébként annyira bejött a Nikonom, hogy az ott tartózkodásom ideje alatt szinte le sem vette róla a szemét - azt magyarázza olaszos angolsággal: „Tilos a fényképezés! Tegye kérem el a fotómasinát!”

Tudod, valamilyen szinten a magam módján hiszek egy megfoghatatlan, Földi életen kívüli, mindenható, összetartó erőben, de az ember formájú Isten hiten alapuló vallással kapcsolatban azért vannak erősen fenntartásaim. Ám akkor ott a bazilikában valami, valami érezhetően, valami biztosan megérintett…, ha más nem is, a művészetek álruhájába öltözött hely szelleme nyújtotta felém egy parolára szent kezét…, amit akkor ott a Bazilikában hálásan elfogadtam, magamba zártam és vittem magammal az éjszakai szállásra Lido di Jesoloig, "a végtelenbe és tovább"… Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha leírom, hogy ez a „padovai csoda” itt él tovább bennem, (bennünk) legbelül, kitörölhetetlenül… Mindörökké!

A vegyes érzésekkel, ambivalens érzelmekkel teli legvégül azért mégis pozitív előjelű napot - számomra a korábbról ismerős helyen – Jesoloban egy kulturált, tiszta környezetet biztosító és nem utolsósorban fűthető kis családi hotelben zártuk. Az egyszerűnek, ám ennek ellenére viszonylag bőségesnek és tartalmasnak nevezhető vacsora elköltése közben még csak nem is sejtettük, hogy milyen „kalandos” másnapban lesz majd részünk a nevéhez híven „Neoline Kft. - Kalandozások” utazási irodának köszönhetően.

........................

Velence – „Karneváli Kaland Túra” / II. rész

2. Nap:

A közel fél órás utcai randalírozást, dorbézolást, féktelen üvöltözést – ki más lett volna, mint a tisztelt honfitársaim - leszámítva pihenéssel telt az éjszaka Lido di Jesolóban.

Miután a bőséges – olaszokra nem igazán jellemző – svédasztalos, kávés reggelit elfogyasztottuk, jutott idő még egy rövid tengerparti sétára is. Olaszországban utoljára 1992 nyarán jártam. Jó volt viszontlátni ismét a tengert. Még a Nap is előbújt egy kis időre. Tudod az az igazság imádom az Adriát, legyek bárhol a horvát vagy az olasz partokon is!

Útban az autóbusszal a vasútállomás felé - ahonnan vonat vitt tovább bennünket egészen Velencéig - felvettük az „elveszett turista bárányokat”. Rövid vonatos „zötyögés” után 10 órára el is értük a velencei vasútállomást, ahol az egyelőre még csak szemerkélő esőben hatalmas cifra ruhákkal vegyített szürke tömeg hömpölygött a vízi város főcsatornája felé. Gyalogszerrel folytattuk tovább a kirándulást, és elhatároztuk, hogy a városból kifele jövet vesszük majd igénybe a vízibusz (vaporetto) szolgáltatásait.

A szakadó esőre sajnos nem sokat kellett várni; időre megérkezett és jött velünk, akár a tömeg egészen a nap végéig. Szó szerint alattunk és felettünk mindenhol víz. Ám ami még utána jött...! Az a fránya időjárás előrejelzés pontos volt. Így a reggel megtapasztalt napsütés csak vágyálom maradt a nap folyamán a számunkra.

Néhányat kattintottam a fényképezőgépemmel, aztán azt is el kellett rejtenem az esőkabátom (számítva az „eses” időre, bevallom férfiasan, előre készültem) mélyére. A gépemet ily módon a kabát alatt cipelve úgy nézhettem ki, mint egy 9. hónapban járó terhes anya, mert egy olasz bácsika a hasam felé mutogatva, hatalmas kacaj közepette meg is jegyezte: Bambinó! / Halkan jegyzem csak meg, ha Nikon gépeket tudnék szülni, folyamatosan terhes volnék…

No de visszatérve Velence immáron esővíztől csúszós utcáin való esernyős sétánkhoz, menedéket keresve elhatároztuk, hogy betérünk valamelyik hangulatos kis olasz kávézóba. Rögtön hozzáteszem, ami korántsem olyan egyszerű vállalkozás a hozzánk hasonlóan gondolkodó "ázó" tömeg miatt.

Egyszóval fullon volt szinte az összes vendéglátóhely. Pontosabban a „perem vidéken” a kínaiak üzemeltette pizzériák és kávézók előtt azért mégsem tolongott annyi ember; de minden sztereotípiát és diszkriminatív gondolatot háttérbe szorítva történetesen szerettünk volna Olaszországban „stílszerűen” tradicionális olasz kávét inni, vagy autentikus olasz pizzát enni.

Aztán nagy sokára megleltük az igazit! Vagyis azt hittük sikerült találni egy ilyen hagyományosan eredeti olasz helyet, egészen addig, amíg egy alacsony ferde szemű emberke oda nem jött az asztalunkhoz megkérdezni mit fogyasztunk.

Ám mivel a magyar ember messzi földön híres a toleranciáról, ugyanolyan átéléssel, mintha olasz kávét szürcsölnénk, elfogyasztottuk a finom cafét, sorban álltunk az aprócska ember üzemeltette aprócska vendéglátóhely aprócska mellékhelyiségének aprócska használatáért majd a nem éppen aprócska számlát kiegyenlítve távoztunk.

A következő úti cél, a Szent Márk Székesegyház felé vettük az útirányt, útba ejtve többek mellett a híres Rialto hidat is. Közben persze mondanom sem kell, változó intenzitással folyamatosan esett az eső.

A Szent Márk téren aztán megállt az élet, ugyanis a hatalmas tömeg egy része sorban állt a székesegyház bejárata előtt, a másik, nagyobbik fele megpróbált a hatalmas zápor elől a tér oldalsó épületeinek fedett részei alá menekülni.

Miután nem éppen zökkenő mentesen, pofátlanul előre tolakodva bejutottunk a székesegyházba, elindultunk a tömeggel a tér körül. Azaz menni sem kellett, igaz csak araszolva, de vitt az magától is. Egy kört cipeltettük magunkat a turista folyammal, közben a fel felbukkanó igényes korabeli kosztümökbe bújt álarcosokat fotóztam.

A visszafele út – leszámítva a valóban tradicionálisan eredeti, színvonalas pizzériát, ahova betértünk étkezni, a finom édes frittellét, nem is beszélve a zamatos olasz borokról - csak az útirányban különbözött az oda úttól, a mosolygós, ellenben a jó hangulat és a vízben bővelkedő időjárás nem volt hajlandó megváltozni.

Sőt még fokozódott is az eső, olyannyira, hogy amire megérkeztünk a csoport találkozó helyszínének kijelölt, szinte a világ összes nációját felvonultató vasútállomásra a zápor valóságos felhőszakadássá változott.

Az elázásról jut eszembe, feltűnt, hogy az „ereszd el a hajamat” fesztivál hangulatához szokott magamfajta magyar turista a teljes nap folyamán csak is kizárólag eső áztatta emberkéket láthatott; látványos, nagymértékű alkoholos elázást érdekes módon sehol senkinél nem tapasztaltam.

A tömegben itt-ott felvillanó rendőrök és egyéb fegyveres erőknek köszönhetően a közbiztonság sem hagyott szerintem kívánni valót maga után. Azt is megfigyeltem, hogy a „mobil” mentősök - a magyarországi maximum három fős legénységgel ellentétben - négyfős csoportokban cirkáltak.

És ha már az összegzésnél tartunk, a karneválon tartózkodó turistáknál lévő cserélhető objektíves SLR és DSLR fényképezőgépek típus szerinti százalékos előfordulása megfigyelésem, illetve becslésem alapján az alábbiak szerint alakult: 45% Canon; 40% Nikon és 5% egyéb (Pentax, Sony, stb.)

Közel 3 órás fűtött várótermi várakozás után, kisebb kavarodást követően aztán végre elindultunk hazafelé…

Mindent összevetve egy nem éppen szokványos, ám emlékezetes, tartalmas és nem utolsó sorban vidám hangulatú velencei utazás részesei lehettünk a „Neoline Kft. – Kalandozások” utazási iroda jó voltából, akiknek ez úton tisztelettel megköszönjük a közreműködésüket!