„szemében még különös álma a jár”….

„Felébred az állomás”… „szemében még különös álma a jár”…. „hosszú volt az éjszaka”…. / Fonográf

Egy kis nosztalgia vagy életérzés – kinek ahogy tetszik  - a hőn szeretett múltamból amelyekhez gyakran visszanyúlok ébren is…:

Ébredt már fel valaki közületek haverokkal anno fiatal fejjel valamelyik nagyvárosi vasútállomáson?

Tudjátok az valami fantasztikus!!! Annak ellenére is az, hogy első hallásra az efféle „cselekmény” csöves, hajléktalan csavargó élet jellemzője....

…. a hajnal, akár a szerelem, mindenhol tartogat gyönyörű, csak arra a helyre és időre jellemző felejthetetlen élményeket annak, aki figyel a receptor sejtjei legkisebb rezdüléseire is. Ugyanúgy egy tó partján hálózsákba bújva, vagy éppen egy 10 emeletes tömbház lépcsőházába kirakott, ódon kanapén, … akár csak egy vonatfüttyös, szénszagú, füstös vasútállomás kemény fapadján ébredni egy hatalmas átmulatott éjszaka után...

… mert azoknak a felejthetetlen reggeli ébredéseknek valódi szabadság illata, íze volt, mert az anyatermészet is ugyanolyan gyengéden tud csókolni, mint a legkedvesebb szerelmünk, avagy féltőn cirógatni, akár az édesanyánk, még egy szénporos vasútállomás kemény padján is....

…  szinte még ma is hallom a köhécselő, kávé és dohányszagú állomás és a csipás, suttogva káromkodó város különleges morajának jellegzetes, alvadt egyvelegébe rekedt, folyamatosan erősödő hangját: "Ébredj fel szépen kis Balázs!" ….

Szabó Balázs

A csavargók

Emlékszel még barátom
nem is olyan régen,
jártuk ezt az országot
együtt egy térképen
szívünkben az álmaink, zsebünkben nagy semmi...
mindegy volt akkor hova, csak innen messze menni...

gitárral a kezünkben
gyakran útra keltünk
jövőnkről is dumáltunk
s Dinnyést énekeltünk

hosszú hajunk lobogott
kopott farmer rajtunk,
mondták ezek csövesek,
de nem azok voltunk
nem akartunk mi sem mást, kicsit vadnak lenni...
mindegy volt akkor hova, csak innen messze menni...

szülővel és tanárral
néha összevesztünk
azt jósolták gyakorta
ez lesz egyszer vesztünk

szabadság és szerelem,
erről szólt az ének
mindezek mára már a
lelkünkben emlékek
"fiatalság, bolondság", nem több, csupán ennyi...
mindegy volt akkor hova, csak innen messze menni...

ám az idő nem állt meg
fut, rohan mellettünk
ajándékba kaptuk, hogy
boldogok lehettünk

hallom néma sóhajom
nyom a jelen súlya
együtt lennék szívesen
veletek most újra
becsukom a két szemem, csak ezt tudom tenni...
és ezzel a pár sorral a múltba vissza menni...

Tudjátok!

 Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi… hömbölögnyi!