Akár a folyamatosan - egymással
és önmagukkal harcban álló - rekordokat döntögető, az emberi teljesítőképesség
határait már rég maga mögé utasító rövidtávú sprinterek, akképpen rohannak el mellettem
a „tékozló” évek. Ebben az őrültnek tűnő iszonyatos tempóban csak ritkán, avagy
egyáltalán nincsen ideje az embernek arra – bármennyire is szeretné -, hogy
néhány pillanatra megállítsa a napokat, ha nem többre, pusztán egy baráti szó, egy
kedves mosoly erejéig.
Az élet diktálta hajszában csupán azt veszem észre, hogy a
családomban a barátaim és ismerőseim körében is sajnos egyre több és több földi
élet ér célba, s mintegy „jutalmul” egyre több és több halottak napi mécses talál gazdára a
temetők hideg, végleges csendjében.
Nekünk élőknek az emlékeinken kívül nem marad más, mint a ráeszmélő döbbenet:
minden kimondatlan szerető szó, amit a másiknak szántunk a temetőben már csak
hiábavaló, pusztába kiáltott jajveszékelésnek tűnik… ilyenkor még a könnyek közé rejtett, imákba
foglalt gyönyörűbbnél gyönyörűbb égbekiáltó szavak is a semmibe foszlanak, hiszen - ha igaz - csak Isten örök, az
emberi élet véges…
Mondhatná valaki: Ez az élet
rendje…
Igen! Valamilyen mélységig – leszámítva az értelmetlen
halált - egyet is kell értsek ezzel a közhellyel, hiszen ahogy Márai is írja a "Bibliámban" a
Füveskönyvében:
„ A halál nem a legrosszabb, ami halandóval történhet, nem, a
halál egyáltalán nem „rossz”: a halál semmilyen. Haljunk meg, ha kell, emberi
módon, tehát méltósággal és kapkodás, sivalkodás nélkül. De éljünk is, amíg
lehet, emberi módon,..”
A közvetlen családi
környezetemben meghaltak a pórszombati és a Szilvágyon élő nagyszüleim… Végleg
elment Gyula, Endre, Jóska és 2 Jani nagybátyám, valamint Mariska néném is… De
folytathatnám a – a messzemenőkig nem teljes – sort apósommal, feleségem örökre
megpihent Csaba édesapjával vagy a számomra szinte saját nagymamámként számon
tartott "dédivel" Rózsi mamával is…
Nem is beszélve a volt munkatársaim, Terka és Ági tragédiájáról... A legkedvesebb barátaim közül a fiatalon elhunyt „Sanyát”
szeretném még megemlíteni, akinek a halála a mai napig feldolgozhatatlan
veszteség a számomra…
Ezt a posztot lélekben nekik, a
szeretett elhunyt közeli és távoli hozzátartozóimnak, és mindazon kedves barátatomnak,
munkatársamnak, ismerősömnek - a kimondatlan szavaimért cserébe egyfajta közös (örök)mécses gyújtásaként – ajánlom, akik ma már sajnos nem olvashatják e sorokat!
November 1.-én
Néha halvány, máskor fényes;
nem tudjuk , hogy mi vár ránk.
Szél játéka, pislákoló emlék mécses,
fellobbanó, izzó, csontig’ égett, gyenge láng.
Csak a fába fúló koporsószög koppanásának emléke járja át,
ébreszti fel kegyetlen tudatunk.
Az égiekért gyújtunk ma gyertyát;
álljunk most meg egy percre, hisz folyton csak rohanunk!
Az élőkért is, mondjunk egy halk imát,
amíg lehet, amíg tudunk!
BenMar / Szabó Balázs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése