Mindenek előtt, az ifjú pár (Nóri
és Ákos) nevében is szeretném megköszönni a Patóhegyi Borházfalu
tulajdonosának, valamint a gondnokának, hogy lehetőséget biztosítottak
számunkra az esküvői fotózáshoz:
"Tenkjú veri maccs!" :)
Remélem jelenlétünkkel nem
zavartuk meg az éppen akkor ott pihenő család/családok nyugalmát!
Azt gondolom, még a magamfajta
göcseji bennszülött, ( egyenlőre csak mint külső szemlélődő ) sem tud
magasztaló szavak nélkül elmenni eme varázslatos titkokat rejtő erdők és
nektárillatot árasztó szőlősorok övezte, ódon tölgyfahordó emlékű borházfalu
mellett. Elragadó környezetben, szinte észrevétlenül illant el az a másfél óra,
amit a Pató hegyen darázsdöngicsélés fűszerezte, madárcsicsergéstől hangos
gyümölcsfák társaságában az igényesen kialakított pincesoron töltöttünk el.
Bevallom, a Patóhegyi Borházfalu (többek
között) azért lopta be magát olyannyira a szívembe – és azt gondolom, nem
csupán az enyémbe – mert maga hely a gondozott zöld résszel, a tavacskával
valamint a szállásul szolgáló boros pincékkel amellett, hogy kialakításuk,
komfortjuk megfelel a jelen kor nagyobb igényű elvárásainak is, egyben mégis
megtartották a tradicionális, régi korok szőlős hegyi hangulatát. Más szavakkal
élve: remek ötvözete az egyszerű, puritán paraszti élet és a pihenni vágyó „full
extrának”, ahol az utóbbin az ilyen helyen elvárható legnagyobb kényelemmel
rendelkező „falusi luxust” szót értem.
Azt a tiszta levegőjű, stressz
mentes, rohanást nem ismerő, igazi szeretettel teljes mesebeli „szegény ember”
hangulatot, amit gyermekkoromban éreztem a közeli, szintén zalai, szilvágyi
Nagyhegyre keresztelt szőlőshegyen, amikor a nagyszüleimmel kint töltöttük
szinte az egész szüreti szezont. Azt az ódon falakkal körülvett, ráérős,
egyszerűnek tűnő, természet közeli életérzést, ahol szinte minden egyes kis földterületnek,
erdőrésznek az ősök által elnevezett, mára sajnos lassan feledésbe merülő, találó,
beszédes neve volt, és ahol még a szőlő adta munka sem számított nyűgnek. Igen…ma
is jól emlékszem: az illatok, a színek,
a helyek, a hangok…. Mind, mind azt a hangulatot idézi Patóhegy, amivel
manapság úgy érzem, csak elvétve találkozik a városi forgataghoz szokott ember,
vagy ahogy megboldogult nagyapám mondaná: az „ember gyereke”
Az anyatermészet közelségének
köszönhetően valami olyasfajta szabadság érzet tört deja vu-ként elő az emlékeimből, ami talán
az amerikaiaknál a Harley Davidson kapcsolható.
És legvégül Patóhegyen a zalai szőlősgazdák
messze földön híres vendégszeretete tette fel a napra a koronát, ugyanis a
fotózás végeztével, még egy harmatos fröccsre is meginvitált bennünket egyik
kedves pincetulajdonos.
Remélem lesz rá lehetőségem, hogy
testközelből is megtapasztaljam a patóhegyi boros pincék nyújtotta nyugalmat és
kényelmét!
És, hogy mennyire nem a levegőbe
beszéltem, álljon itt tanúbizonyságként néhány Patóhegyen készült fotó.
http://www.patohill.hu/
