Gellénháza nevének eredete
Zsille Gábor a Magyar
Napló XXVII. évfolyamának 2016. májusi számában így kezdi beszélgetését Ircsik
Vilmos író, műfordítóval: „- Egy szellemileg igényes embertől alighanem
elvárható, hogy törekedjék megismerni a saját lakóhelyét, a gyökereit”
Zsille Gábor így
folytatja a diskurzust: „- Különösen élvezetes elmélyedni egy-egy település
nevének elemzésében, történetében.”
Gellénháza szóösszetétel
előtagjának Gellén nevét, nagy valószínűséggel a XIV-XV. századtól már itt élő
Gelyén (Gellyén), Gellén családról kapta, amely családnév a mai napig feltűnően
gyakori a településen.
Egy másik (szerintem kevésbé hihető) feltételezés
szerint a településünk nevét a szomszédos, Somogy megyei földekkel is
rendelkező, Gellyei nevű földbirtokos családtól örökölte az 1400-as években.
Gellén név eredét kutatva ugyancsak két verzióra
leltem rá az interneten:
- Az egyik hipotézis szerint a Gellén név Szent
Kilimán Würzburg ír
származású vértanú püspökének nevéből eredeztethető, ugyanis a latin Kilián,
Chilianus magyar személynévi megfelelője a Gellén, illetve Gelyén családnév. /A
Kilián kelta eredetű férfinév, ami a magyar nyelvbe latin közvetítéssel került.
A jelentése tisztázatlan, talán: szerzetes, remete, cellában lakó./
„Szent Kiliánt középkori misekönyveink is számon
tartják. A Kélián, Gellén, Kiliyén családnév, illetőleg a háromszéki Kilyén
helynév arról tanúskodik, hogy a középkori magyarországi keresztények ismerték”
– olvasható Bálint Sándor 1975-ös Ünnepi kalendáriumában.
Gellénháza község, 1990-es évek elején készített címeréről
tudósító leírás szerint: „a címerben található vörös mező a község névadójának,
Szent Kiliánnak (akit Magyarországon a középkorban Gellén, illetve Gelyén
alakban neveztek meg) emlékét idézi. Az ír származású főpap - legendája szerint
Kelet-Galliában (Franciaország), bizonyos Gosbertus vezér udvarában térített. A
fejedelem hajlott tanítására, már-már feladta vérfertőző házasságát, amikor
felesége Geilana orgyilkosokat bérelt, akik karddal kivégezték nagy titokban a
szentet és társait. ... Szent Kilián - aki kivégzésének eszköze miatt a
kardkovácsok és késesek patrónusa - tiszteletét a tatárjárás után Würtzburg
vidékéről bevándorolt telepesek hozhatták hazánkba”” (Szegfű, 1994.).
- A másik – számomra hihetőbb – elképzelés a határvédelmi,
őrségi feladatokat ellátó székely Gelei, Geley, Gellei, Gelley családnevekből
származtatja a Gellén nevet, ugyanis az 1533-ban énekmondó regősök nyomán
lejegyzett krónikás-énekben, a Csíki Székely Krónikában felbukkan egy Gellyén
nevezetű vitéz, aki a honfoglaló magyarokkal szövetséget kötött székely
harcosok egyike.
A hajdani Gelle - később Gelle-szék - (földrajzilag a
Vág-vidék kezdete, és Magyarország északnyugati kapujának, az ún. Dévényi kapu
területének a része) területén máig létezik az Ó-Gellét is magába foglaló
Egyházgelle (közigazgatásilag régen a pozsonyi ispánság, várkapitányság
területéhez tartozott, ma pedig a nagyfödémesi járás része) község. Egyházgelle
elnevezés, mint ahogy az összes Gellén, Gellyén, Gelle, de Galla, Galló előtagú
név és későbbi kiejtésbeli változata is nagy valószínűséggel erről a területről
ered, ugyanis történetileg ez volt az első, sűrűn lakott és eredendően magyar
nyelven beszélő, valamint elég nagy létszámú közösség a Kárpát-medencében, akik
ezen a néven, tehát „nemzetség nevükön”
évszázadokon át megkülönböztették magukat és valójában sikeresen fenn is tudtak
maradni!
Az egykori Gelle területének eredeti birtokosai az
avarok voltak, akik a mai magyarok előtt jóval, i.sz. 558-ban érkeztek, majd
670-ben foglalták el az egész Kárpát-medencét. Tehát a mai székelyek egyik őseinek
tekinthetők ezek a határőr avar katonacsaládok.
A Dévényi kaput a magyarok bejöveteléig egy népes avar harcos nemzetség
védte, amely jelentős helyet foglalt el a korabeli avar társadalomban, mintegy
kiváltságképpen kapta ezt a feladatot. Vezetőiket, vezéreiket díszes ruháikról
Gelü-nek (a ‘kacagány’ – ami nem volt más, mint amit a lovas előkelők viseltek:
valójában egy finom prémes cserzett juhbőr kiskabát, a huszár-dolmány őse - kiejtése
az ómagyar hangtan szerint: ‘gelü’ lehetett), Geli-nek nevezték. Később
szövetséget kötöttek a beáramló magyar törzsekkel, és megtarthatták
feladatukat, szállásterületüket a pozsonyi vár védelmében.
Gellénháza első írásos említése
Popper Péter szerint: ” abszolút igazság nem létezik, illetve az igazság
egyedül talán az általánosan elfogadott (valódi) tudományok terén értelmezhető.
Vagyis az igazság definíciója a következő: Igazságnak nevezhető minden olyan
állítás, amely a rendelkezésünkre álló eszközök kísérleti módszerek és tudás
segítségével bizonyítható, észérvekkel alátámasztható, de ugyanilyen módon,
módszerekkel bármikor meg is cáfolható”
Az első írásos forrás (nemesi oklevél) 1490-ben
Gelyénháza, Gellyenháza néven említi a falut. Ez a szabad nemesi község
akkoriban még két részből állt: a felső résztől kissé távolabb eső Kisbudából
és a falu régi központját alkotó Gellyénházából (a mai település alsó része). A
XV.-XVII. századi bizonytalan viszonyokat aztán lassú gyarapodás, fejlődés
követte. 1828-ban Józseffalvával kibővülve a község már három részre
tagolódott.
Vajon mikor és hogyan kaphatta lakhelyem a Gellénháza
nevet? E „költői kérdésre” a következő, Gellénházáról elszármazott kedves
emberektől (Gellén Jenőtől és Bálintné Vida Évától) hallott, apáról fiúra
szálló (igaz vagy kitalált?) történet, amelyet megpróbáltam balladaszerű,
elbeszélő költeményé varázsolni, talán megadja a választ.
(Szabó Balázs)
BenMar: Gell(ének)
háza
Előhang
Hol volt, hol nem volt!
Kezdhetném
így is a mesémet
- mit’ krónikás könyvekből
a
zord idő kitépett –;
Miképpen adták nevüket
falumnak Gellyének.
Ama dicső-sötét korban,
miről most regélek.
Akkoriban rendelte el
nagy királyunk Mátyás:
„Felfegyverzett embereknek
tilos a kocsmázás!”
Hajdanán még Kis-Budának
hívták e helységet,
míg nem török portyák által
izzé-porrá égett.
Kisnemesek éltek itten,
Tornyos és a Gellyén
Nemes, Kis és Buday-ak
őket sem feledném.
Vatikánban Második Pál
uralkodott éppen
s reformerek prédikáltak
szerte a vidéken.
Zalavári központja volt
Zala Vármegyének,
Kanizsai főispánról
szólnak feljegyzések.
Sok más mellett Egervári
ispán is felbukkan,
Toldi és a Kinizsi is,
mint ahogy megtudtam.
Így történt ez, biz’, ha
mondom,
reneszánsznak hála,
humanizmusban született
falu Gellénháza.
Hol volt, hol nem volt….
Kezdődjék
hát, s ha véget érek,
akkor majd tán’ ezt mesélik
gyermekiknek’ vének.
Első Ének
Kialuszik fáklyák lángja,
sötétben az utca,
Kis-Budában minden porta
fényszemét lehunyja.
Takaros kőházikóban
kicsi mécses ébren,
ide-oda bóklászik csak,
bolyong a sötétben.
Gellyén Előd mostanában
nehezen tér ágyba,
azt suttogja: - Fiú lesz
biz’!
A világ meglássa!
Gyermeket vár, harmadikat,
hitvese Szép Rózsa;
férje Ura
s két cselédje
gondoskodnak
róla.
- Kettő a
lány! Jó volna egy
örökös
már végre!
-
fohászkodik buzgón ma is
Istenhez
az égbe.
Bölcsőt javít, farigcsálja,
gyorsan jár az ujja,
midőn szunnyadó nejének
mozdulatit’ bújja.
Az Úr keze meg-megbotlik,
néha el-eltéved,
bicskájával sebet hasít,
felszisszen: - Most véged!
Ingujjából lehasít egy
vékonyka kis gyolcsot;
eszébe jut, mit szomszédja
a kocsmában mondott:
„Borral öblítsd le a sebed!
Orvosság az hidd el!”
Meg is tölt egy iccés
korsót
s issza Igaz Hittel.
/„Barátból”, és „jó
tanácsból”,
szőlőn a szem…, annyi!
Maligán is akad bárhol;
kár is ezt tagadni!/
Rápillant a Kalendárra
szokás szerint újra;
bepólyázza sebét aztán
mécsesét elfújja.
Közeledik Szent György Ünnep,
a tavaszi munka;
Adófizetések Napja,
jobbágy, s nemes tudja.
Dézsmáért az egyház jön el,
kilencedért megye,
hadiadót behajtja a
királynak serege.
Fizet a pór kapuadót,
robotolnak sokat;
ajándékba visznek dénárt
s arany forintokat.
Van teher a magyar vállán
keményen és bőven,
dolgozik a szegény ember
egész esztendőben.
Kis időre búfelejtő,
vigasz minden ünnep:
szabad a tánc és a nóta,
a jókedv nem bűntett.
Eljövendőről
álmodik
más is a
vidéken,
napszámos a
földön pihen,
ebek ház
tövében.
Feltűnik egy kóbor macska,
átlépve tanyákon,
küszöb előtt állat nyelven
szállásért nyivákol.
Disznók makkról
ábrándoznak,
közeleg az óra:
nem sokára kimehetnek
tölgyfa vallatóra.
Künn a réten magyar szürkék
,
hallik néha halk „Mú!”;
valahol a messzeségben
eldörren egy ágyú.
Fegyver hangra megriadnak:
ember és az állat;
kutyák vonítása mellett
lőnek még vagy hármat.
Kialuszik fáklyák lángja,
elhallgat az utca,
állat s ember Kis-Budában
szemeit lehunyja.
Második Ének
Cirógat a nyári
hajnal
- ébren alszik
minden -,
Gellyén Urat
talpon éri,
bő gatyában,
ingben.
Bebújik a
kisablakon,
kamra felöl lebben,
asszonyt és a leányait
átöleli csendben.
Megérinti gyöngyfény ajkuk
- szemük meg-megrebben -,
hős-szerelmes kedvesét sem
csókolhatja szebben.
Nagy sietve visszaszökik
anyjához a Naphoz;
nem sejti azt ember fia:
amaz vajon mit hoz?
- Kelj fel
Jancsi! - ordít nagyot
Előd a
szolgának
- Odakünn már
arat a nap
s rád várnak az
árnyak!
Felugrik a riadt cseléd,
kelti párját nyomban;
Jolán az nagy ijedtségben,
azt sem tudja hol van!
Napszámosok készülődnek,
sarujukat húzzák;
batyujukból kipotyognak
ódon kenyérmorzsák.
Szaladnak a kocsiszínbe,
van ott sok zsák, sarló;
befogják a két nagy ökröt
s friss vizet kap négy ló.
Midőn üres szekerükkel
elhagyják a portát;
Oda kiált Előd nékik:
- Jó emberek viszlát!
Szokás szerint
int egy nagyot
Tornyos
nemeseknek;
Ők hajnali
íjászatra:
Nagy vadakra
mennek.
Kapufélre támaszkodva,
jó darabig nézi,
miként tűnnek el a porban
Mátyásnak Vitézi.
Tornyos család nemes címét
Hunyaditól kapta:
kutyabőrből készült levél
s viasz pecsét rajta.
Vitéz Tornyos hősként
küzdött
oszmán hadak ellen
rászolgált az adományra
eme harcos szellem.
Ellenben a Gellyén címét
nem vásárban vette,
se hőstettet, sem aranyat
nem adott helyette.
Ősi nemzet’ vére csorog
ereiben néki:
e büszke folyam szívét is,
mellét is széttépi.
/Nemesek a származással
gyakran élcelődnek,
Vitéz Urak szópárbajjal
támadnak Elődnek./
Átkozott nagy nyugalomból
Rózsa hangja éleszt:
- Rohanj Apjuk segítségért!
Ne legyél már oly’ rest
Szalad gyorsan Gellyén Előd
„Nemzetes” szomszédhoz;
Tornyos neje Bábaasszonyt,
szülőszéket is hoz.
Összefutnak fehérnépek,
férfiak kizárva;
háznak Ura odakünn a
baba jöttét várja.
Nem telik el fertályóra,
felsír a kis gyermek,
- Fiú! – kiált nagyot Előd
– Hála Jó Istennek!
Család boldog,
örvendeznek,
fiú névre
várnak,
- Hívjuk
kölkünk… – mondja előd
- Szentünkről:
Istvánnak!
Nagy zajra az aratók is
néhányan bejönnek,
Előd büszkén kiált nékik:
- Mától egy hét Ünnep!
Cirógat a nyári hajnal,
s csipát mos az élet;
Egész évben, kívül-belül
szegény nem henyélhet.
Harmadik Ének
Könnyes
szellő nyaldossa a
Kis-Budai
házat,
úgy tűnik a Nap magára
még sokáig várat.
Ősz telepszik a falura,
hűvös ma a reggel
István üvölt bölcsőjében:
- Gellyén család kelj fel!
Előd ébred legelsőnek,
készül Pupi hegyre
itt az
idő, hogy szőlőjét
végre ma
leszedje.
- Egy mérföld a
boros pince,
nem több,
csupán ennyi -;
Cipót és húst
vesz magához,
legyen mit
megenni.
Csobolyója kiürült, ám
hegyen van bor bőven;
útközben, ha megszomjazna:
forrás a dűlőben.
Imát mond a családjáért
s felköti a kardját,
visszaköszön az ajtóból:
- Kisasszonykák Viszlát!
Hegymenetben, messzi
ködben,
feltűnik egy alak;
hamar odaér Elődhöz,
nem megy amaz, szalad.
- Hova sietsz ismeretlen?
- Gellyén Előd rászól;
- Közel jár az’ veszedelem
– válaszol a vándor.
- Mohamednek parancsára
lovas hadak jönnek!
Gyalázzák és leigázzák
a Szent Magyar Földet.
- Saját szemem tanú rája:
a portyázó oszmán
lerombol és rabláncra fűz,
felgyújt mindent Hasszán!
Szablyájához kap most Előd
a váratlan hírre:
„Nem félek én a szultántól,
senki azt ne higgye!”
Ilyenféle gondolatok
kavarognak benne,
erősen szorítja kardját,
mintha oszmánt verne.
Eszébe tör kicsi fia,
asszonya s két lánya.
„Megmenteni a családot!”
Ez most legfőbb vágya.
Összeszedi pereputtyát,
élelmet és fegyvert,
viszi őket a rejtekhez,
mit ősöktől ismert.
Ott a barlang Pup lábánál,
kis-budai tudja,
gyűlik öreg, nő és gyerek
török elöl futva.
Gyenge Nap már lemenőben,
megjelenik Hasszán,
maga mögött pusztulást és
hullahegyet hagyván.
Rabszolgákat húz a láncon,
nem ember ez már rég;
habzó szájú veszett kutya,
olyan ez a rút bég.
Szpáhik jönnek lovassággal,
tódul a sok török,
fröcsög a vér, üvöltenek:
- Viszek! Rablok! Ölök!
Előd vágja turbánerdőt
s mellette hű társi,
nem fordítanának hátat,
jöhetne most bárki.
- Körös-körül Mohamednek
vérszemei néznek -,
sárkányoktól sem futnának
meg a hős vitézek!
Maroknyi kis magyar csapat
elvéreznek gyorsan,
földön fekve Gellyén lova
utolsókat horkan.
Nem marad más Kis-Budából
csak hatalmas fáklya,
keresztények égő lelkét
Isten tán’ meglátja.
Hasszán bégnek nem elég ez,
kevesli a sarcot,
könyörtelen lelkülete
nem visel álarcot.
Utasítja embereit:
- Keressétek nyomban!
Hova tűnt a falu népe?
Asszony, s gyerek hol van?
Szétszélednek a törökök,
pislákol a félhold,
élők nem kerülnek elő,
csupán néhány félholt.
Dúlva, fúlva odébb áll a
fosztogató horda.
- Visszajövünk még az idén!
– bugris bég ezt mondja.
Vörös
lángnyelv nyaldos minden
Kis-Budai
házat,
úgy tűnik a rend magára
még sokáig várat.
Negyedik Ének
Pup’ hegy alatt, rejtekében
rettenetes csönd ül;
tisztán hallik az is, ahogy
a haraszt megzördül.
Lovas jár a leveleken,
nem szarvas, mint máskor
egy termetes török basa
olvas út porából.
Követte a saruk nyomát
Kis-Budától eddig,
tölgy és avar rejti el a
magyart egytől-egyig.
Hosszan keres, hallgatózik,
ám de mind hiába,
beleszúr a tüske-bozót
Allahnak fiába.
Halk zörejt hall a
sötétben,
visszafordul rögtön,
ijedtében arra gondol:
„Vadkan fel ne lökjön!”
Pup’ hegy alatt, barlang
mélyén
iszonyatos csönd ül,
Gellyén fiú pici szája
nagy sírásra görbül.
Panaszkodik baba módra
enne már a szentem,
anyja veszi kebelére,
szoptatja is menten.
Ám a kisded tovább ordít
- nem csak éhes, fél is -;
lánytestvére csitítgatja…,
elhallgat most mégis.
Aztán rákezd megint István:
- Oá! – sír-rí újra,
Rózsa hosszan eltűnődik:
„Mit csináljon?”… Tudja:
Takarót vesz kézbe, amit
ráterít fiára,
úgy tűnik, hogy meg is
nyugszik
ettől nagy sokára.
Rászorítja lurkójára
paplanját az asszony;
egyre jobban nyomja reá,
hogy csendben maradjon.
Kiabálna a kis kölök,
fuldoklik és szenved,
hisz’ levegőt nem tud
venni,
a ruha nem enged.
Rajta tartja jó darabig
Istikének arcán:
„Tán nem hallja Pici
hangját
odakünn Nagy Hasszán!”
Összefolyik lenn az idő,
nem érzi azt Rózsa,
hogy csak néhány perc
tellett el
avagy fertályóra.
Nem hallik már odafentről
dübörgés és zörgés,
vele együtt megszűnik a
gyermeki nyöszörgés.
Édesanya fiáért nyúl,
felkapja karjába:
rázogatja, szólongatja,
ám de mind hiába.
Szája lila, szeme zárva,
nem mozdul a gyermek,
meghalt bizony gyümölcse a
Gellyén szerelemnek.
- Megöltem a drága Szentem!
– suttogja az asszony
- Büntetésül Isten engem
helyben elhamvasszon!
Fájdalomtól összecsuklik,
zokog szegény Rózsa,
falubeli vigasztalja:
- Nem tehetsz Te róla!
Két kis leány riadt szemmel
tekint az anyukra:
„Mit tegyenek?” Ijedtükben
egyikük sem tudja.
Pup’ hegy alatt, könnyek
között
szívek mélyén csönd ül,
tisztán hallik, ahogy a
gyász
lelkekben megrezdül.
Ötödik
Ének
Dísztelen fa koporsón a
hideg hant megkoppan,
fagyos szél fú, esik a hó,
szakad egyre jobban.
Kis-Budában
Nagy Bánat van,
gyermeket
temetnek,
István lelkét
ajánlják fel
irgalmas
Istennek.
Imádkoznak
Máriához,
keresztet is
vetnek.
Énekelnek
Jézusuknak
és a Szent
Lelkeknek:
"Aludj, aludj árva
fiú!
Könyörgünk Te érted;
körülötted vad háború,
de Te már nem érzed!
Ébredj, ébredj, Isten fia!
Karukat kitárva,
mindenki a megváltását
Jézusunktól várja!
Aludj, aludj drága gyermek!
Urad vár fönn rád ma!
Néked és a többi szentnek
legyen nyugodt álma!"
Rózsa zokog feketében
s lányai mellette,
könnytől ázott, megtört
arcát
kezébe temetve.
Gellyén Előd törött lábbal,
bekötözött fejjel
görnyed fia sírja felett
s kérdi: - Mért’ hagytál
el?
Haza megy a csonka család,
azaz haza menne,
ha megvolna kisfalujuk
és a kőház benne.
Kis-Budát a török horda
földdel szintbe tette;
összefog a magyar ember
s épít mást helyette.
Új utcában, új
házakkal,
új név:
Gellyénháza,
Együtt régi
Kis-Budával
új jövőjét
várja.
Pupi hegynek lábainál
föld alatt keresztek,
elfeledett (h)ősök, akik
végleg megpihentek.
Dísztelen fa koporsóban
István a kisgyermek:
életét és nevét adta
szép zalai helynek.
Utóhang
Gellyén ősök
nevét hordják,
azok a
Gellének,
akik köztünk
kis falumban
avagy távol
élnek.
Tőlük tudom ezt a mondát
- versbe szedtem néktek -;
nem várom el tőletek, hogy
balladám higgyétek.
Hogy született Gellénháza,
a jó Isten tudja,
ha valaki mást mesél majd,
megírom tán’ újra!
/Ma is, mikor gyermeklélek
távozik a Földről;
azt kérdezzük mindnyájan
a hatalmas Istentől:
„Mondd meg Atyám, mért `büntetted?
Vajon kinek vétett?
Mondd, odafönn mért`
születik ily szörnyű
ítélet?”/
(Gellénháza, 2015)
ÜDV! BenMar / Szabó Balázs
